Bár azt, aki az Aréna-koncertet hangosította, nem kellene foglalkoztatni.

Corey Taylorék nem nagyon szoktak hibázni, és ez különösen jó hír a tegnap este fényében, amikor úgy jöttek el az Arénába, hogy a jóember saját bevallása szerint három napja eléggé fosul van, ami a koncertet nyitó Unsainted alatt tisztán hallatszott is, csúszkáltak azok a hangok ide-oda, elhussantak az Arénától Makkoshotykáig, majd vissza, de aztán mintha minden a helyére került volna, Corey letolta… a szokásost.

Ez a szokásos nem kevés, mivel a Slipknot továbbra is egészen brutálisan látványos show-val járja a világot, nagyjából azzal, amivel a VOLT-on is felléptek, de azóta ugyebár kijött egy lemezük, a We Are Not Your Kind, ami egész egyszerűen annyira parádés lemez, hogy a francot se érdekli, ha most nem tekerték szanaszét a látványt.

Jó, nyilván ezzel nem mindenki ért egyet, de a jelenlegi turnét alkotó dalok marha súlyos jószágok, és nem csak hogy jók, de egyszerre megjegyezhetőek és kemények, most mondanám, hogy slágerek, de ez elég hülyén hangozna, úgyhogy nem mondom. Nem nagyon volt benne a pakliban, hogy a Slipknot a borvirágosnak éppen nem nevezhető időszaka után megír egy olyan lemezt, amit ha elnyom élőben, nem hogy nem megy ki az ember a sörpulthoz ásítozva, de kifejezetten várja, hogy jöjjön mondjuk egy Orphan vagy egy Solway Firth.

A VOLT-on még csak az Unsaintedet nyomták el, most azonban bőven kaptunk az új lemezből, nyilván, ha már ezzel járják a világot, és ahogy sejteni lehetett, a We Are Not Your Kind dalai patentül illeszkednek az életműbe, szereti is őket a közönség, magyarul a franc se ronthatta volna el a koncertet az Arénában.

A show még mindig ugyanaz, kivetítők, kivetítők mindenütt, a háttérben, a dobokon, a dobok mögött, a pultoslányokon is jóformán. Pirotechnika, és a szokásos „húdekurvajófejek vagytok, Budapest, nemsokára visszajövünk, mert mi egy család vagyunk, egy jó nagy család”. Bár ha jobban megnézném, lehet, hogy Corey Taylor helyett Vin Diesel ugrik be néha, és emelkedik „halálosirambani” magasságokba parókában és maszkban. Ha viszont így van, akkor Vin Diesel elég jól énekel betegen.

A banda viszont volt annak ellenére, hogy a budapesti bulijuk most is fasza volt, volt már jobb formában is, bár azt tegyük hozzá, hogy sokat segített volna a helyzeten, ha a hangosításuk nem lett volna tragikus. Valószínűleg a front of stage állójegyesek mindent tisztán hallottak, de a keverőtől hátra már a dalok jelentős része egy óriási kásává vált, és bár valahol a koncert 2/3-ánál egy picit jobb lett a helyzet, néhány dalból bizonyos ideig konkrétan alig lehetett valamit hallani zajon kívül.

Ez a Slipknotnál majdhogynem elképzelhetetlen, mindig úgy szólnak, hogy az ember feje szétrobban, most viszont valami becsúszott a palacsintába, és ez bizony a közönségben nem csak nekünk tűnt fel. Egyesek egyenesen a Depeche Mode-hangosítását követelték, mások az egyik legszarabbul szóló Aréna-koncertként könyvelték el, de ennek ellenére mégis láthatóan felrobbant az atombomba, mert annak az atombombának mindig fel kell robbannia, ha megszólal a Duality, a Wait and Bleed vagy a HR-esek kedvenc dala, a People = Shit.

A Slipknot szólhat (persze nem szólhat) szarul, valami csoda folytán akkor is viszi az embert magával, maximum a füle tönkremegy. Teljesen valószínűtlen ilyen súlyos zenét hallani, és közben egy olyan aréna-show-t látni, amiben Mad Max-szerű lángszórós gitárral, druidának öltözött, futópadon táncoló DJ-vel, lángoló bottal ütött fémhordóval is operálnak, de az nem hogy röhejesen hat, hanem elégedetten bólogatsz, ha még nem fáj a nyakad.

És hát bólogatott ott szinte mindenki, mindenkiből kijött az állat, még a közelünkben álló, galléros pólós, snájdigul felöltözött, szemüveges, láthatólag a melójából érkezett fazon is, aki a Before I Forgetnél már valószínűleg minden hangját elüvöltötte, a People = Shitnél viszont konkrétan a mennybe ment, lehet. De ahogy Corey mondta, azért szép ez, mert kb. 20 éve tényleg mindenféle ember jár a bulijaikra, van, aki akkor született, amikor kezdték, de itt van, úgyhogy meg is van hatódva, de nagyon. Valószínűleg minden koncerten. Ugyanezekkel a szavakkal.

Igazából még akkor is őszintének tűnik ez tőle, ha tudod hogy mindenhol elmondja ezt, mert Corey Taylor egy remek frontember, aki betegen is belead mindent, ami tőle telik, úgyhogy nem tudod nem szeretni, maximum sajnálni, hogy a hangosítás megölt néhány pillanatot, de mindegy, majd legközelebb, hátha akkor is sikerül összehozniuk egy lemezt, amire a snájdigul öltözött, szemüveges férfi megint átmegy állatba.

Azért pedig külön jár a végtelen taps, hogy a Slipknot előzenekaraként behúzott Behemoth nem egy előzenekaros haknival jött, hanem komoly színpadképpel, pirotechnikával, füsttel, dobbal, nádihegedűvel, ráadásul ők jobban is szóltak, mint a „nagyzenekar”. Le a kalappal. Mindig így kellene ezt. A hangzást kivéve.

Fotók: MTI / Mohai Balázs

És ezt olvastad már?
Ezért érdemes néha átnézned az emailfiókod spam mappáját is