Sylvester Stallone forgatókönyvéből Jason Statham főszereplésével készült szép, érzelmes, megható mozi… Egy túrót!
Marcona motorosok szaggatják az aszfaltot útban egy titkos kábítószerlabor felé. Tetovált arcok, feszülő bicepszek, bőrdzsekik, elővillanó pisztolymarkolatok, az elmaradhatatlan harley–davidsonos bagabumm, kőkemény beszólások, aztán – nini! – egy hosszú hajú Jason Statham. Körülbelül ekkortájt jön rá a lelkes mozilátogató, hogy ad1 az angol fenegyerek rohadt jól járt azzal, hogy anno kihullott a haja, ad2 ez nem egy elcseszett Feláldozhatók 3-trailer, ez már a film. Azonnal beindul tehát a popcornreflex, nagyot markolunk a vödörbe, miközben finomhangoljuk az agyunkat az előttünk álló százpercnyi non-stop feszítésre.
Az első percekben meg is történik minden, aminek kell; Statham ezúttal beépített zsaruként fél kézzel ver agyon egy futballcsapatnyi gonosz bűnözőt, aztán motorral még előadja a kötelező betonon seggen csúszós autórobbantós mutatványt. Mivel a formagyakorlat kicsit kiveri a biztosítékot a helyi főgengszternél, emiatt pedig már-már kezelhetetlen összegűre nő emberünk életbiztosításának havi díja, ezért Állam Bácsi gyorsan kiradírozza a múltját, hogy kislányával Alsódéldakotán asztalosként kezdhessen új életet. A mocsárszagú kisvárosi idillnek sajnos hamar véget vet egy elfajuló iskolai konfliktus.
A Cápa becenevű helyi menő csávó (James Franco) annak rendje-módja szerint elindul befenyíteni Stathamet, de mivel nem találja otthon, úgy dönt, hogy szétnéz a lakásban. Hamar meg is találja az egyszervolt zsaru pályafutásának teljes háttéranyagát, mert azt minden tanúvédelem alatt állónak kötelező gondosan előkészítve összerendeznie az alagsorban, hátha be talál esni valami lokálsuttyó. Innentől meg ugye exponenciálisan növekszik az egy percre jutó kivert fogak száma.
Aki azt hitte, hogy Statham pont ebben a moziban fog olyan alakítást nyújtani, melyet látva az örök elégedetlen kritikusok szája sarkában kipukkan a nyálbuborék, az ordas tévedéssel a fejében tette le magát a film elé. A színészekre még ennek ellenére sem lehet egy rossz szavunk sem. Kedvenc kidobónk becsülettel megteszi, ami tőle telik, James Franco pedig teljesen korrekt a saját pitiánerségére rádöbbenő kábszerkereskedő szerepében. (Megjegyzem: kicsit olyan szegény, mintha az Ananász Expressz félhülye dílerének valaki beleszart volna a müzlijébe, ezért elhatározza, hogy mosmá’ tényleg bekeményít.)
Sylvester Stallone regényből adaptált forgatókönyvével nem követ el semmi megbocsáthatatlant, bár nem lehet nem észrevenni, hogy az állandó izomszag ellenére – és most kapaszkodj meg! – túl kevés az akció. A felvezetés szokatlanul komótos, a gonoszok nem elég fenyegetőek, a finálé pedig olyan erőtlen, mint a rezgő hívásjelzés egy acid house partin. Mivel tipikusan egy kőegyszerű vonalvezetésű, a nyolcvanas évekből ránk maradt egyhősös akciófilmről van szó, a formula csak akkor működőképes, ha a markáns főgonosz legalább negyedóránként rá akar robbantani valamit a főhősre. Mivel azonban itt nincs sem markáns gonosz, sem eszeveszett tempó, a történet sablonszerűségét és az idétlen bakikat sincs minek elmaszatolnia.
A stáblista alatt kigyulladó fények azonban még így sem fognak túl sok csendben hortyogó nézőt találni a széksorok között. A moziban pont van annyi kraft, hogy ne aludjunk el, meg ugye a basszusok is pont jó helyeken dübörögnek fel. Helyes hozzáállás esetén a hiányérzet sem fog agyonmarni, mert hiszen mi is történt a vásznon? Statham ismét megforgatta a lábfejét néhány valagban; ezúttal farmerban, kockás favágóingben és traktoros baseballsapiban – az indokoltnál kicsit több üresjárattal. A Föld pedig forog tovább.