Mozikban a Hivatali eltávozás, ami egy agyatlan, de nézhető vígjáték képébe bújik, de ha lesz rosszabb film nála idén, akkor azt már nem akarjuk látni.
Nem Demi Moore neve a legtutibb jel arra, hogy egy film nézhető, és akkor még finoman fogalmaztunk. De mégis, Demi Moore az utóbbi években elég szerethető figurává vált, akkor pedig végképp a szívünkbe zártuk, amikor abszolút viccesen beugrott szívatni exférjét, Bruce Willist annak roastjában. Innen szép nyerni, mondhatnánk, de nem, Demi Moore a Hivatali eltávozással már megint arccal csapódik be egy mély gödörbe. Majdnem szó szerint is.
Bár megpróbálták cicomázni, Moore mellett belengették Ed Helms nevét is, aki főként a Másnaposok-filmekből, a The Office-sorozatból és a Vakáció remake-jéből vagy rebootjából lehet ismerős, tulajdonképpen egy nagyon olcsó mozi ez, nagy sztárok nélkül, de azért ismert(ebb) arcokkal. Helms is kiszáll belőle már az elején, aztán maradnak a „valahol már láttam, de nem tudom, hol” színészek, akik nem izzadnak meg túlságosan a fizetésükért. Még Dan Bakkedahl sem, aki egyébként remek karakterszínész, de akármennyire is ugyanazt a frusztrált csávót alakítja, akit legtöbbször, ezzel a filmmel mintha ő sem akarna nagyon megszenvedni. Szenvedjen inkább mindenki más!
A sztori röviden: egy ehető evőeszközöket gyártó cég kiscsapata elindul csapatot építeni Új-Mexikóba. Főnökük, az egész csapat megegyezése szerint hülye picsa Lucy (Demi Moore) remek ötletnek találja, hogy a barlangászás során a nehezített útvonalat válasszák. Aztán persze beüt a baj. Egy földrengés során lent rekednek mélyen a föld alatt, a túravezetőjük, Brandon (Ed Helms) meghal a sziklaomlásban, és fogalmuk sincs, hogyan juthatnának vissza a felszínre.
És mi jön ilyenkor? Hát persze, hogy a cégen belüli feszkók, a titokban kúrások, a „miért nem engem neveztek ki” című esztrádműsor, és kedves kis barátaik. Ebből akár egy kedves kis sötét vígjáték is kikerekedhetett volna, de a Hivatali eltávozásnak nincs nagyon kedve vígjátékká válni. De nagyon mássá sem.
A Hivatali eltávozás legnagyobb hibája a sok közül az, hogy egyszerűen semminek sem jó, és ő maga sem tudja eldönteni, hogy vígjáték, thriller, horror szeretne lenni, ezért kicsit mindegyik stílushoz hozzáér ujjbeggyel, és egészen a legvégéig nem tudod majd eldönteni, hogy komolyan akarta-e vetetni magát, vagy sem. Nyilván a helyes válasz a nem, csak akkor meg minek kezd el szálakat bonyolítani és komor hangvételt megütni, azt meg pláne nem érteni, hogy jön mindehhez a horror.
Mert hát jön a horror is itt-ott, fröcskölő vérrel, premier plánban elfogyasztott nyers emberhússal, ami egy egészen picit sem illik a koncepcióba, de mindegy, belefér ez is a 85 perces nyúlfarknyi játékidőbe, úgysincs igazából túl sok ötlet egy normális cselekményhez. Demi Moore karaktere nem véletlenül rettentő idegesítő, ez a dolga, ezért fizették meg, viszont az már nagyon nem oké, hogy a többiek is azok, ráadásul a játékidő első felének fő feszkóját kitevő Jess és Freddie viszály rettentő gyorsan unalomba fullad, csak arról szól, hogy melyikük lesz a főnök, és mennyire gáz, hogy kijátszotta őket egymás ellen a veszedelmes Lucy.
Ez 5 perc után is unalmassá válna, de nem 5 percig tart, aztán nem marad más, csak a nagyfokú toszódás a barlang mélyén. Néha véresen, néha minimálisan viccesen, aztán néha horrorisztikusan, van, hogy egy kis kreatívkodás is belefér, viszont mindvégig olyan érzésed van, hogy soha a büdös életben nem jön érted senki, hogy kimentsen ebből a filmből.
És sajnálod ezeket a színészeket, akiket egyébként szeretsz más filmekből (Jesst például a Booksmartból ismert Jessica Williams alakítja, Freddie-t Karan Soni, azaz Dopinder a Deadpoolból), meg Ed Helmst, aki valószínűleg egy rakás pénzt bukott vele, mert producerként is beszállt ebbe az izébe. Jobb lett volna ezt az egész projektet egy barlang mélyére eltemetni, és megvárni a földrengést, hogy betemesse a forgatókönyvet.