Az Álomgyár kényszernyugdíjazza az idősödő színészóriásokat? Mit keres Jack Nicholson, Al Pacino és Robert De Niro a B ligában?
Retroparti
A hollywoodi filmgyártás történetének bő száztíz éve alatt kiment már a divatból néhány színészgeneráció, de a csúcsra visszakapaszkodni képtelen egykori sztárok agóniája még soha nem volt ennyire látványos, mint napjainkban. A helyzet az, hogy Al Pacino és társai nem azért kerültek le az étlapról, mert a ráncok szarul néznek ki HD-ben. Ennek kicsit összetettebb okai vannak, amiket a legkönnyebben úgy szedhetünk össze, ha első lépésként három csoportra osztjuk a hatvanon felül is tevékenykedő álomgyári aktorokat.
Az öregedő színészek három alaphalmaza
A kortalanok
Az első csoportba azok a színészek tartoznak, akik a felnőttkor hajnalán elérték az origót, és látszólag egész életüket változatlan testi és/vagy szellemi állapotban élik le. Ilyen volt a szép emlékű Leslie Nielsen, aki már a szülőszobában is ősz fejjel és fingós viccekkel szórakoztatta az orvosokat, de ilyen a mára echte amerikai legendaként tevékenykedő Clint Eastwood vagy Morgan Freeman is.
A felszállóág
A korosodó színészek között a felszállóágban lévő aktorok vannak a legkevesebben, ami – tekintve, hogy a ráncok számával a kitörési lehetőségek száma fordítottan arányos – érthető. Ide tartozik például az Oscar-díjas Alan Arkin, aki személyes reneszánszát A család kicsi kincse (2006) című mozinak köszönheti, mely hetvenkét évesen hozta el számára a megérdemelt sikert.
A leszállóág
A nyolcvanas, kilencvenes években ezek a színészek még egyöntetű kritikai és közönségsikerek főszerepében, három–négy díjjal az ölükben vigyorogtak ránk a magazinok címlapjairól, mára viszont jobb esetben szolid vagy súlytalan alkotásokkal maradnak napirenden, rosszabb esetben a pletykalapok negyedik oldalán borzolják a kedélyeket.
Zuhanórepülés helyett lassú ereszkedés
A leszállóág legnevesebb prominensei a fentebb említett három úriember, a Pacino–De Niro–Nicholson triumvirátus. Kétség sem férhet ahhoz, hogy színészóriásokról beszélünk, akik ikonikus karakterek megformálásával, feledhetetlen alakításokkal szereztek múlhatatlan érdemeket. A tény ettől persze még tény marad: az új évezred nem volt éppen kegyes hozzájuk. Hogy miért kerültek szépen lassan perifériára ezek a díjakkal elhalmozott művészek? A válasz részben az elbaltázott szerepvállalások környékén keresendő.
Al Pacino utolsó olyan filmje, mely egyértelmű közönség- és kritikai sikerként égett bele a színész filmográfiájába, az az Álmatlanság című 2002-es thriller volt Christopher Nolan rendezésében. Robert De Niro a 2000-ben bemutatott Apádra ütök című vígjáték után állt le a minőségi alakításokkal (a Napos oldal üdítő kivétel), Jack Nicholson pedig a 2003-as Minden végzet nehéz című romcommal szállt alá a giccsbe, melyből A tégla karikaturisztikusra sikeredett gengszterfőnöke sem tudta tartósan kiemelni, és az egyébként szimpatikus A bakancslista is a tömény cukorszirupnak köszönhetően rándult vissza a középszerbe.
Az említett színészek tehát nem kívántak élni a nyugdíjba vonulás radikális eszközével, helyette görcsösen próbáltak divatban maradni, ami izzadságszagú, sok helyütt hiteltelen és nem ritkán kínos alakításokban realizálódott.
Kőbe vésett grimaszok
Van azonban valami, ami a nagy erőlködésben elkövetett ballépések mellett mázsás súllyal nyomja a vízszint alá közkedvelt hőseink karrierjét, és ez alatt nem a bulvársajtó által orrvérzésig sulykolt magánéleti zűröket kell érteni. Arról van ugyanis szó, hogy bár mindhárom említett színésznek jócskán kijutott a tehetségből, ez a tehetség egy maratonira duzzadt szakmai életművön terül el, az évtizedek során pedig még egy robusztus színészi eszköztár is képes megmutatni a korlátait.
A Felkoppintva című filmben Paul Rudd egy nyúlfarknyi, mégis mesteri paródiával oszt ki egy tiszteletteljes tockost De Nirónak, a jelenet pedig ugyanúgy működött volna a Nicholson-féle kaján vigyorral, vagy a Pacino-féle szemmeresztéssel is. Valóban, mára ezek a művészek már bajosan tudnának nekünk meglepetést okozni. Emiatt gesztusaikra – legyenek bármilyen zseniálisak – a szisztematikus vérfrissítést végrehajtó, folyamatosan a következő szupersztárt kereső hollywoodi húsdaráló már csak nyomott áron tart igényt. A filmgyártás pedig sajnos nem az az ágazat, ami az ódivatúnak bélyegzett termékeket a felső polcra szereti pakolni.