Ott hagytuk abba ugyebár, hogy Rebecca megöli a fiúját, Tommyt, kiderül, hogy ő tulajdonképpen Cliff Barnes lánya, Christopher és egykori mátkája, Elena pedig újra összebútoroznak, aminek nyilván Jockey fia, John Ross örül a legkevésbé. Mint minden valamirevaló mexikói szappanoperában, kiderülnek az eltitkolt gyerekek, lelepleződnek az alantas szándékok, az anyád nem az anyád, ellenben én vagyok az apád, de jaj, megvakultam stb. A második évad dupla része pedig ugyanebben a szellemben folytatja, és csuklóból hozza az igazi Dallas-fílinget. Ahogy Galla Miklós mondta: „Most kezdődik a Dallas, mindjárt jön Jockey mááár”.

Az olajtársaság újra a csúcsra tör, vissza is tértünk iziben a már teljesen kiépített régi Ewing-irodába, persze a belsőépítész azóta tanult egyet s mást, sőt, a casting-bizottság is, akárhogy is néztük, gyakorlatilag csak csajokkal van tele az iroda (nyilván kellettek a titkárnők, az sem baj, ha a kinézetük alapján néhányuk most rögtön indíthatna sikeres pornókarriert). A jó Ewing a rossz Ewing ellen-harcot pedig újra megbolondítják egy igen erős Ewing vs. Barnes háborúval, nofene, a franc se számított rá, Cliff azonban egyelőre nem asszisztál a csatározáshoz, nem is baj, nem hiányzott már az előző évadból sem, de csak jött a fura garbóival, mint valami elfuserált Peterdi Pál.

A tovább gomb után jönnek a szpojlerek!

De most komolyan. Pamela? Tényleg? Pamela? Rebeccát Cliff a saját nővéréről nevezte el? Milyen jó is, hiszen most megint van John Ross, azaz J.R., Pamela, már várnánk, hogy valamelyik random szereplőt Raynek neveznek el, aztán az öregek máris mehetnek a levesbe. De valahogy mégis az az érzésünk, hogy Samantha marad, ha már ilyen saját lábán is megálló sztorit húztak fel neki.

Samantha, azaz Sue Ellen ugyebár az előző évadban enged a sötét oldalnak, és megvesztegetési balhéba keveredik, amelyet a show-t teljesen ellopó Mitch Pileggi, alias Harry alattomos módon ki is használ. Pileggi egyébként olyan színészi jelenléttel nyomja le az epizódokat, hogy attól jó, hogy nem robban fel a tévé, ha már nem lesz Jockey, adjanak több szerepet neki, megérdemli, és a néző is boldog marad.

Szóval az öreglány éppen megnyerni készül a választási kampányt, amikor beleköpnek a levesébe, ő pedig tüstént fel is pattint egy üveg kadarkát, aztán jönne a jó öreg „Samantha, már megint részeg vagy”, de mégsem, a bor a mosdóban landol, majd később, lesz itt még dugóhúzás, lesz itt még borvirág!

Másik oldalról, hogy adózzunk a szappanfaktornak is, kiderül, hogy Bobby feleségének van egy eltitkolt lánya (olálá, mennyire váratlan fordulat), aki hallani sem akar az anyjáról. Csak nehogy kiderüljön, hogy ő sem az, akinek látszik. A Dallas egyébként azért is tud meglepő lenni, mert néha olyan fordulatokat húznak meg az írók, amikre csak sokkal később számítanánk. Hogy lett például Pamela 2.0-ból hirtelen ennyire gonosz? Nem arról volt szó, hogy szereti a férjét, aki teljesen nyilvánvaló okok miatt elhagyta őt, de megpróbálja visszaszerezni? Most viszont már tönkre akarja tenni, ami olyan hirtelen pálfordulás, mintha Rocco Siffredi rögtön cimbalmosi karrierbe fogna.

Nagyjából előre látható a teljes évad sztorija: Christopher metánbizniszét egy Nascar-futamon keresztül próbálják majd meg tönkretenni, Bobby asszonykájáról, Annről is kiderül, hogy valami nagyon csúnya titkot rejteget, megkerült lánya pedig remélhetőleg felhagy a nézők végletekig való felidegesítésével. Az újdonsült Barnes-leányzó, bizonyos Pamela pedig új ellenfelet kap eddigi szövetségese, a kopasz Frank személyében, aki továbbra is sikeresen zárna egy Achim (A Guldenburgok öröksége) hasonmásversenyen.

Szóval csak a szokásos. De hát ezért néztük régen is a Dallast. Larry Hagman pedig nyugodjon békében. Külön örülünk, hogy utoljára még az egyik legnépszerűbb szerepébe is visszatérhetett, öregen, de igencsak remek formában. Nem lesz ez ugyanaz nélküle, de azért még ne tegyünk idejekorán ennyire felelőtlen kijelentéseket.