Az esti buli előtt most rád hozzuk a frászt. Előkotortunk neked egy japán városi legendát, amiről először nem is fogod tudni, mi benne a durva, aztán átgondolod és amikor végre beüt az anyag, seggre ülsz.
Osakában élek, Japánban és reggelente metróval megyek munkába. Egy nap, amikor a szerelvényre vártam, felfigyeltem egy hajléktalanra, aki az állomás egyik sarkában ült és a kezében egy papírpohárral aprót koldult a járókelőktől. Amikor egy kövér nő elsétált mellette, hallottam, ahogy halkan megjegyzi: "Malac." Ez igen - gondoltam, ez a férfi sértegeti azokat az embereket, akiktől segítségre számít? Aztán egy magas, sápadt üzletember formájú férfi sétált el mellette és ekkor a hajléktalan azt mondta, "ember." Ember? Ezzel nem tudtam vitatkozni. Valóban embernek tűnt az illető.
A következő nap reggelén is az állomáson voltam, de nem kellett sietnem, ezért úgy döntöttem, hogy közelebb állok a hajléktalanhoz és meghallgatom, miket motyog. Amikor egy vékony, alacsony férfi sietett el mellette, hallottam, hogy azt mondja, "marha". Marha? - gondoltam. A férfi túl sovány volt ahhoz, hogy marhának bélyegezzük és egyébként sem volt rajta semmi különös. Ha már állathoz kellett volna hasonlítanom, akkor inkább azt mondtam volna, hogy csirke vagy pulyka. Egy perc múlva aztán a hajléktalan egy kövér emberre azt mondta, "krumpli". Krumpli? Azt hittem, hogy a kövér embereket malachoz hasonlítja. Aznap munkába menet nem tudtam kiverni a fejemből a férfi fura viselkedését. Egész nap próbáltam valami logikát találni a motyogásban. Talán meg tudja mondani az emberekről, hogy mik voltak előző életükben? Hallottam már ilyesmiről és Japánban sokan hittek az ilyesféle látnoki képességekben és a reinkarnációban.
Ezután mindig figyeltem a férfit és kezdtem azt hinni, hogy a feltételezésem helyes. Gyakran hallottam, hogy az embereket a hátuk mögött nyúlnak, hagymának, báránynak vagy paradicsomnak nevezi. A kíváncsiságom mindenesetre egyre nőtt, így egy reggel úgy döntöttem, hogy megkérdezem tőle, mit csinál. Amikor közelebb léptem hozzá, rám nézett és azt mondta, "kenyér". Dobtam egy kis aprót a poharába, aztán megkérdeztem, hogy miféle látnoki képessége van. A hajléktalan rám mosolygott, majd így válaszolt:
- Igen, valóban van ilyen képességem, amit évekkel ezelőtt szereztem, de nem arról van szó, amire gondol. Nem tudom megmondani a jövőt, nem tudok olvasni a gondolatokban vagy ilyesmi.
- Akkor mégis, milyen természetű a képessége? - kérdeztem kíváncsian.
- Meg tudom mondani, hogy az illető mit evett utoljára. - válaszolta.
Nevetnem kellett, hiszen valóban pirítóst ettem aznap reggelire. Az összes látnoki képesség közül ez volt a leghaszontalanabb, amiről életemben hallottam.
...
Nos?
OK, gondold át még egyszer!
Na ugye!