Régen minden jobb volt, de semmikor sem volt olyan jó, mint a kilencvenes években. Össze is hoztunk egy tízes listát, mellyel tartást adunk ennek a kijelentésnek, amolyan nagypapás „bezzeg az én időmben” stílusban.

1. Ismertük és értettük a dolgok értékét

Az ezredforduló előtti utolsó évtizedben is pont annyit értek a dolgok, amennyit az emberek hajlandóak voltak értük kifizetni, de még ezzel a mozgószabállyal együtt is sokkal világosabb volt minden. Tudtuk, ha rossz volt a termés, valószínűleg felmegy majd a liszt és a kenyér ára. Ha valaki egész nap csak tesped, akkor valószínűleg soha nem fogja lecserélni a Trabantját kockaladára. Ha valaminek az árcédulájára tíz forint van írva, valószínűleg senki nem fog érte tízmilliót fizetni... és így tovább. Ez volt a kilencvenes években.

Ahonnan két évtized alatt eljutottunk oda, hogy ha az ember minimálisan is érteni szeretné, mi a jó fene folyik a világban, ilyen és ezekhez hasonló kérdésekre kell válaszokat találnia: Hogy lehet az, hogy valaki abból lesz milliomos, hogy álló nap csak magát fényképezi? Hogyan lehet fizetőképes kereslet befőttes üvegbe zárt fingra? Hogy lehet az, hogy egy kriptovalutának nulláról több ezer dollárra emelkedik az értéke, csak mert a Tesla vezére berakta a nevét egy hashtag mögé a Twitteren? Egyáltalán, hogyan érheti a Tesla a komplett német autóipar többszörösét?

Érthető, ha az ember a lelke mélyén egy kicsit úgy érzi, hogy hagyományos értékteremtő munkával ebben a mai világban már nem igazán lehet túl messzire jutni.

2. A második helynek is tudtunk örülni

Persze, a világ mindig is a győztesekről szólt, és a kilencvenes években sem volt ez másként, de akkor még egy sikeres, szép vagy bármilyen más módon szerencsés vagy tehetséges ember nem szembesült lépten-nyomon azzal, hogy mindig van nála sokkal sikeresebb, szebb, szerencsésebb vagy tehetségesebb. Ma már ezt lépten-nyomon megkapod az online térben. Bármennyire is úgy gondolod, hogy jól veszed az akadályokat, előbb-utóbb biztosan szembejön egy bejegyzés valamelyik közösségi oldalon, melyben azt tudatja veled az egyik ismerősöd, akivel egyébként jó, ha szökőévente futsz össze véletlenül, hogy sokkal jobban bejött neki az élet, mint neked.

Ez még akkor is képes elbizonytalanítani az embert, ha egyébként a magaséletet kommunikáló posztok legnagyobb része általában totális kamu. Ha nem áll biztos lábakon az önbizalma, az online tér mindent szebbnek hazudó közösségei könnyen kikezdhetik az ember elégedettségét.

3. Nem számított, hogy néztünk ki a fényképeken

Huszonöt éve még fogalmunk sem volt arról, hogy néhány évtized múlva népbetegség lesz az influenszerkultúra által generált testképzavar. Nem is azért volt könnyebb a kilencvenes években létezni, mert mindenki úgy nézett ki, ahogy a fényképeken, hiszen a smink és a pózolás művészete a fényképezéssel egyidős, hanem inkább azért, mert senkit nem érdekelt, hogyan néz ki a másik egy fotón, mert nem kijelzőkön keresztül tartottuk egymással a kapcsolatot.

Míg akkoriban egy embernek maximum húsz-harminc olyan ismerőse volt, akivel legalább havi rendszerességgel vette fel a kapcsolatot, ma ezek számát már a különböző közösségi platformokon az ismerőseinkként megjelölt személyek halmaza határozza meg. Ezek az új típusú barátok már nem fizikai valónkon, hanem a fényképeinken keresztül tesznek el minket a megfelelő fiókba, így a fotóinkon muszáj sokkal menőbbnek lennünk, mint a valóságban.

4. Könnyebb volt egyszerűen csak szeretni valamit

A rajongás a kilencvenes években úgy nézett ki, hogy az ember elolvasta a kedvencéről szóló cikkeket, kitapétázta poszterekkel a szobája falát és ha talált a környezetében olyan embert, aki ugyanazért bolondult, mint ő, akkor kereste annak a társaságát. A rajongásnak – kivéve, ha az ember szerette olykor laposra verni az ellenfél szurkolótáborának tagjait – csak kivételes esetekben volt negatív tartalma.

Akkor még nem tudtuk, hogy rajongani toxikusan is lehet, ma meg már ezzel a jelenséggel van tele az internet. Aláírásgyűjtés a Star Wars új részei ellen, aláírásgyűjtés a Trónok harca utolsó évadának újraforgatásáért, tervezett támadás egy-egy film nézői értékelésének lehúzása érdekében, az alkotók megfenyegetése a közösségi oldalakon és még sorolhatnánk. Aki csak csendben szeretne valamit szeretni, lépten-nyomon szembesülnie kell azzal, hogy manapság a rajongás és a gyűlölet valamiért kéz a kézben jár.

5. Tudtuk, hogy mire van szükségünk

Ma mindenből túlkínálat van, az algoritmusok pedig olyan hatékonyan tolják az arcodba, hogy mindig van jobb annál, mint ami a tied, hogy az embert szinte soha nem tölti el az elégedettség megnyugtató érzése. Ha megvetted a legjobbat, akkor sem lehetsz nyugodt, hiszen a Facebook hamarosan megmutatja, hogy ugyanazt sokkal olcsóbban is megvehetted volna valahol máshol. Ha a középkategóriából válogattál, egy hét múlva akciózzák az eggyel jobb terméket, vagy eléd kerül egy összehasonlító teszt, ami kimondja, hogy irtózatos baromságot követtél el, ez pedig még akkor is kihat rád, ha egyébként elégedett lettél volna a döntéseddel.

A reklámokat ma már kíméletlenül profi algoritmusok targetálják, melyek olyan tartalmakkal árasztják el az embert, hogy az tényleg órák alatt képes meggyőzni magát arról, hogy neki bizony még akkor is szüksége van arra az egyébként teljesen felesleges szarra, ha ezért hitelt kell felvennie. A kilencvenes években is volt reklám, de akkor még inkább a véletlen döntötte el, hogy mikor került elénk egy adott termék hirdetése.

6. Nem volt mindenkinek mindenről mindig véleménye

Mert akkoriban még egy-egy beszélgetést nem lehetett azzal rövidre zárni, hogy az ember rákeresett a téma Wikipedia oldalára és bemondta a megoldókulcsot. Számított a műveltség és a szakismeret, így adott témákban csak adott emberek tudtak megalapozott véleményt mondani, aki pedig nem ilyen volt, arról nagyon hamar kiderült, hogy inkompetens, így inkább csak akkor járattuk a szánkat, amikor volt értelme.

Ma már nagyon gyorsan bármiről be lehet szerezni felületes információt, ez pedig rengeteg emberrel elhitette, hogy a szakértelem gyakorlatilag csak azon múlik, milyen gyorsan vagyunk képesek navigálni az interneten. Emiatt az új évezredben a világ hirtelen tele lett illetékes elvtársakkal, akik a focitól kezdve a főzésen és a filmművészeten át a politikáig mindenhez is értenek és ezt nem félnek bebizonyítani.

7. Szint a szinttel vitatkozott

Ez az előzővel szoros szimbiózisban létező jelenség. A kilencvenes években megpróbálhatott átmenni egy félig behugyozott részeg a kocsmából a szomszédban lévő egyetem vitakörébe ordibálni, de a hallgatók nagyon hamar megkérték volna, hogy inkább nyomjon egy hátraarcot. Akkoriban mindenki tudta, milyen közegben érdemes és szabad kifejteni a véleményét és hogy kikkel van azonos szellemi színvonalon. Ha valaki túlterjeszkedett, elzavarták.

Ma ellenben bárki hozzáteheti a magáét a nagy közöshöz. Simán hozzászólhat valaki kettes IQ-val egy társadalmi problémákkal foglalkozó fórumbeszélgetéshez és ha kitartó – márpedig a konokságot grátiszban adják a kettes IQ mellé –, könnyedén elérheti akár azt is, hogy egy kezdetben még értelmes eszmecsere neki köszönhetően egy fél óra után már ne szóljon semmiről. Az internet moderálatlan részén épp ezért nagyítóval kell keresni az értelmes párbeszédet.

8. Nehezebb volt példaképpé válni

Michael Jordan a kilencvenes években emberfeletti munkával, kitartással és küldetéstudattal lett világsztár, egy egész nemzedék példaképe. Ma ugyanehhez már nincs szükség másra, mint egy YouTube vagy Instagram regisztrációra és már-már egészségtelen mértékű exhibicionizmusra. Hiszen az új évezredben a siker egyik legfontosabb fokmérője a közvetlenül pénzre váltható ismertség, ennek eléréséhez pedig nem muszáj, hogy az illető példaértékű tulajdonságokkal is rendelkezzen.

Rossz példaképeket persze bármely korban könnyedén lehet választani, de manapság ezekből a választék nagyobb mint valaha. Az internet ugyanis ma már tele van sikeres semmirekellőkkel, akik nem igazán tudnak felmutatni követendő értékeket, mégis milliók gondolataira vannak hatással.

9. A filmek és a zene

Nem hiába szokás azt mondani, hogy '99 volt a mozi legjobb éve, hiszen ha akkor kellett volna toplistát írnunk az év legjobb filmjeiről, nemigen fértünk volna bele a szokásos ötvenes listánkba. Persze azt túlzás lenne kijelenteni, hogy Hollywood a kilencvenes években a várható bevételre tekintet nélkül tolta az eredetiséget, hiszen már akkor is szívesebben költöttek arra, amiről úgy gondolták, hogy minimális befektetéssel maximális bevételt fog hozni, de annyira megúszósra még nem tudták venni a figurát, mint manapság, amikor gyakorlatilag csak arra hajlandóak költeni a filmesek, aminek már dollármilliárdokban mérhető rajongói bázisa van.

A kilencvenes évek töttyömtötty popzenei szcénáját ezzel szemben nem akarjuk agyondícsérni, de azért bátortalanul emlékeztetnénk mindenkit, hogy valamiért néhány éve elképesztően menő lett a retro és a teltházas klubokban is rendszeresen előkerülnek a kilencvenes évek zenéi. Azt például meg tudja mondani valaki, hogy miért egy Soho Party dallal biztatjuk a magyar válogatottat? Na ugye!

10. Sokkal fiatalabbak voltunk

És akkor zárásként jöjjön valami, ami talán megnyugtatja a cikk miatt háborgó Z-generációs olvasókat, bár ők nemigen hajlandóak elolvasni olyasmit, melynek végéhez ennyit kell lefelé görgetni. (Csak viccelünk persze.) Könnyen lehet, hogy csak azért mondjuk, hogy a kilencvenes években minden jobb volt, mert akkoriban 20+ évvel fiatalabbak voltunk, húsz év távlatából pedig az ember hajlamos egy kicsit megszépíteni a dolgokat.

Imígyen az is lehet, hogy bár 2040-ben is remekül fogjuk érezni magunkat, akkor majd ezeket a most zavarosnak kikiáltott éveket fogjuk visszasírni egy ehhez hasonló cikk formájában. Így legyen!

(képek: Getty Images)

És ezt olvastad már?
Űrlord agya teljesen elborul a The Terminal List első kedvcsinálójában
Nem könnyű elkezdeni a futást, de most Nyári Dia is segít benne