Ritka az olyan játék, amit szinte fáj abbahagyni 15 perc után. A Doom Eternal ilyen.

Egyre inkább tűnik úgy, hogy a Doom 3 inkább csak egy jól sikerült kitérő volt a horror irányába, mert mind az újra megjelent első két rész, mind az utána következő kettő ugyanazt a hangulatot hozza. Igen, az Eternal is. A Gamescomon sikerült kipróbálni az Xboxnál, milyen is a jövő Doomja, és pont olyan, mint a régiek, csak szebb, jobb és őrültebb.

A Doom Eternal ugyebár a 2016-os Doom közvetlen folytatása, ami azt jelenti, hogy nem igazán térnek el a formulától, minek is térjenek, amikor baromi jól sikerült a játék, az irdatlan mennyiségű hentelést csak egy kicsit kellett megpiszkálni, aztán máris örömmel térünk vissza a pokolba. Pár újítás azért akad, különösebben egyik sem világrengető, de a játékmenet talán még őrültebb, mint korábban.

Az Eternal ugyanazt a folyamatos pörgést hozza a demó alapján, amit az előző rész. Nem könnyű, nem lehet csak úgy belelövöldözni a nagyvilágba, néha kifejezetten precíznek és gyorsnak kell lenni, és ettől nem hogy megőrül az ember, hanem konkrétan felszívja magát, és még keményebben akar nekimenni mindenféle ellennek.

Egy-két mozgásbeli újdonság bekerült, amit a borzasztóan hosszúra nyúlt tutorialból meg lehetett ismerni, bizonyos pontokon például fel lehet mászni a falra, plusz egyetlen gombot nyomogatva képesek vagyunk a lövöldözést megtámogatni némi lángszóróval is, ami valljuk be, nagyon, de nagyon badass. A fejlesztők azt ígérték, hogy kétszer annyi szörny ellen vágtathatunk majd fegyverrel, mint az előző részben, lesznek nagy visszatérők, akik közül találkoztunk is a jó öreg Arachnotronnal, akinél el is morzsoltunk egy könnycseppet, de sajnos továbbra is egy elég szemét ellenfél maradt, sőt, szemetebb, mint valaha, úgyhogy nem borultunk egymás vállára zokogva a nagy örömtől.

Arachnotron ugyanis kapott egy új eszközt, ami egy a feje fölé tornyosuló gépfegyver, ezt módszeresen ki kell iktatnunk, ha jót akarunk, és így van ez néhány böhömnél is. Például le kell lőnünk először a Mancubus karjain található gépfegyvereket, ha azt akarjuk, hogy jobbak legyenek az esélyeink. Ezek viszonylag könnyen leomlanak, elég 1-2 lövés, és máris eltűnnek, csak nagyon pontosan kell céloznunk ehhez, más nem is kell.

És hát hogy néz ki az Arachnotron, te jó ég! Annyira gyönyörűen próbálják megidézni vele a Doom II pixeles verzióját, amennyire csak lehet, de mégis teljesen modern az új változat. Ennél alázatosabb remake-et ez a rémség nem kaphatott volna, szinte örömmel megy ellene az ember, mintha visszakapott volna valamicskét a gyerekkorából. Persze visszakap máshogy is ezzel a játékkal, csak másképp.

A lényeg ugyanis még mindig ugyanaz: ide-oda cikázzunk egy pályán, nehogy agyon lőjön minket a horda, de ezúttal figyelni kell arra, hogy begyűjtsük a pályán található zöld sisakot, ez ugyanis egy „plusz életet” jelent, azaz ha netalántán elhalálozunk (ami sűrűn elő fog fordulni), akkor onnan folytathatjuk a játékot, ahol összeszedtük. Aztán összeszedhetjük újra. Igen, olyasmi, mint valami checkpoint. Fura egy megoldás, de nem vészes.

A hangulata pont olyan, mint az előző Doom-játéké, szép és gyors, az  id Tech 7 motor nagyon szépen muzsikál, a glory killek még mindig nagyon véresek, főleg ha előkapjuk a láncfűrészt is, magyarul igen, ez még mindig ugyanaz a Doom, amit szeretünk, csak egy picit másképp, új grafikus motorral, néhány régi ismerőssel. Nagyon jó lesz, főleg, ha bírtad az előző részt. Érdekes, hogy egyszerre kívánja meg, hogy légy pontos, de gyors is, hogy ne maradj egyhelyben, de találd el a szörnyek fegyvereit, és ez inkább felspanolja az embert, mint felidegesíti. Csak jönne már! Messze van még november 22.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon