A fene se gondolta volna, hogy a Megjött apuci 1-2. rendezője ilyesmire is képes lesz. Megint itt van neki Mark Wahlberg, aki most teljesen visszafogott alakítással éri el, hogy közelebb férkőzzön a szívünkhöz, és itt van Rose Byrne, akinek csak úgy, mint Wahlbergnek, eléggé összetett karakter jutott, amivel lehet mit kezdeni a kamerák előtt. Összetett, mert hát nem minden szülő tökéletes (senki sem az), és bizony követünk el hibákat úgy is, hogy nem feltétlenül akarunk. És ezt az Instant család egyáltalán nem akarja elhallgatni, hogy cukormázassá váljon.

Na persze nem egy mélydrámáról van szó, ez az erősen vígjátékra vett családi film azért mégis egy könnyed mókázásként kellett, hogy a mozikba kerüljön, de mégis néha az az érzése az embernek, hogy nagyon helyesen picit többet enged meg magának egy átlag hollywoodi PC-mozinál, néha nem annyira korrekt politikailag, de persze csak pont annyira, hogy senki ne akarjon vasvillát ragadni, aztán elindulni a készítők felé.

A sztori egy házaspárról szól, akik egyszer csak úgy döntenek, örökbe fogadnak egy gyereket. Aztán három lesz belőle, méghozzá három testvér. Egy tinilány, egy kisebb fiú és a húguk, aki kilométerekről nézve is olyan hisztis, hogy legszívesebben ördögűzőt hívnál hozzá. Nekik kell valahogy összekovácsolódniuk, miközben mindenki igyekszik tanulni valami fontosat. Ez persze így elmondva egy átlagos hányós-fosós-ordibálós mozit adna ki, amit akár egy leszedált Adam Sandler is elvinne a vállán, de az Instant család meglepően okos, és főleg akkor talál be, ha szülő vagy.

Mert hát itt olyan dolgok is bőven történnek, amelyek egy átlagos családban simán megesnek, vásárlás közbeni ordibálás, kezelhetetlen tinilány és problémák elől elsasszézó apuka minden bizonnyal nem csak ilyen extrém helyzetekben összeverődött családokban akad, hanem mindenhol, úgyhogy az is magára ismer, akinek csak egy gyereke van, de sokat bénázik, és az is, aki bevállalt sokkal többet, és így próbál egy hatalmas családot boldogságban tartani.

A történet némileg önéletrajzi, Sean Anders rendező ugyanis átélte mindezt, vagy legalábbis hasonlókat, amikor három gyereket fogadott örökbe feleségével, de hogy pontosan mi igaz és mi nem, azt lehet, hogy jobb nem is firtatni. A lényeg az, hogy Wahlberg és Byrne nagyon jól működnek együtt, a sztori meglepően okos, és még a legutolsó mellékszereplő is kap karaktert, ami azért nagy szó, mert van belőlük bőven.

Nyilván néhányan azért lettek ennyire elnagyoltak, hogy szórakozz, hogy ne csak a szülői lét nyűgeivel foglalkozz kb. két órán keresztül, hanem röhögj a wannabe-anyukán, aki Sandra Bullocknak képzeli magát, hogy kínodban vigyorogj, amikor az anyuka nem bír a boltban a játékért ordító gyerekével, hogy mennyire horrorisztikussá tud válni bármi, amiről el sem tudjuk képzelni, hogy horrorisztikussá válhat, mert hát ilyen az élet, és ez a film javarészt tényleg olyan, mint az élet, és ez nagyon nagy szó Sean Anderstől és Mark Wahlbergtől. Az Instant család után nem akarsz majd feltétlenül gyereket, de legalább nem hazudik arról, hogy minden mennyire rózsaszín lesz.