A Mamma Mia! Sose hagyjuk abba az a fajta folytatás, amire semmi szükség nem volt, de a fenébe is, valaki töltsön egy ouzot, és énekeljük el a Waterloot!

Nincs bajom a Mamma Mia! első részével. Látszik rajta, hogy fontos volt a színészeknek, hogy nagyon jól érezték magukat ebben a kedves kis őrületben, hogy bátran ripacskodhattak, és hogy egyáltalán nem érdekelt senkit sem, mennyire tudnak vagy nem tudnak énekelni. De hát ez egy musical, itt mindenkinek úgy kellene tudnia énekelni, mint egy dalos pacsirtába oltott Pavarottinak, de mégsem, a Mamma Mia! mozis változatát nagyon lazának és nagyon kedvesnek szánták, ahol nem volt feltétel a tökéletes énektudás. A projekt iránti elkötelezettség és a kedvesség non-stop árasztása a néző felé már annál inkább. És ez bejött. Nagyon bejött.

De folytatni kvázi lehetetlen volt. Nem azért, mert nincs több ABBA-dal, csak hát a legismertebbeket már az első részben elhasználták, de nyilván lehet még annyi szerzeményt találni a svédek lemezein, amennyiből össze lehet rittyenteni egy sztorit. Akkor is, ha az a sztori nem lesz túlságosan erős. Kit érdekel? Pont, ahogy az énekhangoknál, a Mamma Mia! második részének sztorijánál is csak az számított annak összekalapálásakor, hogy ne feltétlenül legyen pontos az illesztéseinél, csak a hangulata jó legyen. És a hangulata jó.

Igazából annyira jó, hogy az ember mindent megbocsát neki. Ez egy olyan film, ami izomból megy bele a nyárba. Egy pillanatra sem lép mellé, csak megy, megy, és dalol. Te pedig mehetsz vele, ha akarsz, koktéllal a kezedben. Ez egy olyan film, ahol a vajúdást is csak úgy lehet megjeleníteni, hogy a pocak ne takarja ki a gyönyörű görög tájat. Egy olyan film, ahol a csókot csakis úgy lehet megejteni, hogy a szájak között előtűnjenek a napsugarak. Hát igen, ez egy csajos film, ráadásul szemtelenül az, viszont nem minden pillanatában, az ABBA dalait pedig kortól és nemtől függetlenül lehet szeretni, még akkor is, ha történetesen egy nagyobb tánckar fura ruhákban táncikál rá, miközben színésznők éneklik a szövegeket azért, mert a történethez valamennyire odaillenek. Ha nem illenek oda… akkor is odaillenek.

A történet egyébként elég vékonyka, de megáll a lábán: Sophie anyja, Donna halála után úgy dönt, megvalósítja a mama álmát, megnyitja a hotelt, amit ő is szeretett volna megtenni fiatalkorában, hogy ezt megtudjuk első kézből is, visszaugrunk az időben, hogy végignézzük, ahogy Donna összejön azzal a három férfival, akiktől a lánya született. Igen, mindháromtól, továbbra sem tudjuk az apa kilétét, de ez nem is fontos. Sophie szakít vőlegényével, a megnyitóra viszont jönnek anyja barátnői, meg egy vihar is, ami elmossa az egészet. A pótapukák sajnos nem érnek rá, de ha valaki arra fogadna, hogy nem ugranak be mégis a megnyitóra, hát ne fogadjon. Közben mindenki azon van, hogy nehogy eljöjjön a szupersztár nagyi, de aki erre tenne… na, mindenki tudja, mi a helyzet.

És nagyjából ennyi. Csupa móka és kacagás az élet Görögországban, néha jön egy kis dráma, de az sem túl erős (bár a végén  a sztori szemét módon azért kicsal az emberből pár könnycseppet), itt mindenki jól jár, itt mindenki boldog lesz, még az is, aki csak mellékszereplőként van jelen. Mert hát nyár van, a rohadt életbe, hát miért ne legyen mindenki boldog? Miért ne ugráljon az ember hülye ruhákban tengerpartokon, és énekeljen ABBA-dalokat? Miért ne igyunk meg közben pár piát, és ha tudjuk a régi koreográfiákat, miért ne táncoljuk? Mi akadályoz meg minket abban, hogy komplett hülyét csináljunk magunkból?

Tulajdonképpen semmi. A színészek imádták, hogy újra hülyét csinálhattak magukból, örömmel és szívből tették, és igazából pont ez az, ami szerethetővé teszi ezt a sokszor rettenetesen idegesítő filmet. De nem is a fiatalok lelkesedéséről van szó, hanem az öregekéről. A film is akkor kezd el igazán működni, amikor újra a szigetre érkezik a férfihármas, Pierce Brosnan, Colin Firth és Stellan Skarsgård, amikor melléjük kerül Andy García, vagy amikor Christine Baranski és Julie Walters imádni valóan próbálnak megfektetni valami pasit pusztán szemmel és dumákkal. A fiatal Donnát alakító Lily James is gyönyörű és kedvelhető, és mindenki más fiatal megfelelője is megdolgozik a pénzéért, de mégis a nagy öregek viszik el a hátukon a filmet.

A Mamma Mia! Sose hagyjuk abba olyan, mint egy jó koktél a hőségben. Néha kicsit nehéz inni a sok benne lévő sallangtól, de jó hűvös, és mire az ember a végére ér, be van nyomva tőle annyira, hogy énekelni akarjon a többiekkel. Aztán amikor elszáll a hatása, akkor felteszed magadnak a kérdést, hogy „te jó isten, mi a francot műveltem?”. Jól érezted magad. Szégyelled néha, de ez van. Aztán napokig énekled majd a Fernandot. De azért ne kezdj el egy buszmegállóban táncolni rá, mert a többiek valószínűsíthetően nem fognak követni. Persze lehet, hogy egy próbát megér...

A player szerint

  • Kedves
  • Néha szörnyű, viszont sosem szörnyűbb, mint az első rész
  • De a fenébe is, a végére azért elvisz magával
Player-méter
6
Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

Már itt is van a Szegény párák rendezőjének új filmjének első kedvcsinálója

Mától streamelheted a magyar Oscar-díjat is hozó Szegény párák című filmet

További cikkeink a témában