A Metallica mindenkié. Teljesen mindegy, hány éves vagy, ugyanazt érzed. Hetfield, Hammett, Trujillo és Ulrich egyáltalán nem elérhetetlen szupersztárok. Ez a legnagyobb trükkjük. Ők a családunk tagjai, a pótfaterok, vagy a jó haverok, akik felépítettek egy jól működő bizniszt, és nem mellékesen egy kis kitérő után egyre jobb lemezeket is gyártanak. Simán elhiszed, hogy bármikor összefuthatnál például Hetfielddel egy sörre, eldumálgatnátok a gyereknevelésről, röhögnétek a rocksztárság összes baromságán, aztán mindenki szépen felvenné a veszkókalapot, és menne haza a dolgára.

Ez a négy faszi két lábbal a földön jár, de ettől nem vesztette el a tekintélyét, és istenekből istenként imádott emberek lettek, csupa nagy betűvel. Ha bármikor hallod Hetfieldet nyilatkozni, nem a rocksztárt hallod, hanem a családapát, az „öreget”, aki bármikor elkeni a kis fiatalok száját, és pontosan tudja, hol van a helye, ha felveszi a gitárját. A Metallica szerethetőbb, mint valaha, már ha lehet ilyet mondani. Persze, vannak hibáik, legendásan képesek rosszul játszani néha élőben, Ulrich pedig nem a legpontosabb dobos a világon (eufemizmus rulez), de nem különösebben kell rajongónak lenni ahhoz, hogy még így is élvezz egy Metallica-koncertet.

Amit most csinálnak élőben, azt be lehetne tenni az értelmező kéziszótárba a fan service címszó mellé. Olyan ez a turné, amitől az egyszeri rajongó simán magához nyúl, meg a pénztárcájához, persze, de valahogy mégis olyan érzése van az embernek, hogy ezúttal nem olyan mértékben szól a pénzről minden, ahogy még jónéhány éve, vagy inkább másképp. Azt már korábban tudni lehetett, hogy a banda olcsóbb lett a Worldwired-turné kiegészített állomásaira, így sikerült elhozni hozzánk is őket az Arénába (ha nem hallottad korábbi podcastünket, amelyben ez a téma is előkerül, akkor mindenképp pótold). Ezt vehetjük kvázi klubkoncertnek is, főleg azért, mert a színpad ugyebár az arénák közepére kerül, így pedig még a hátul ülők is viszonylag közel érzik magukat hozzájuk.

Az viszont nem látszik a koncerteken, hogy bármin is spóroltak volna. A színpad nem lett rondább, a látvány pedig nem lett kevesebb, magyarul nem egy teszkógazdaságos-műsort jöttek letolni hozzánk, amiért jár a taps. A vizuál nagyon erős, a fellógatott, mindenféle alakzatokra csúsztatható kockák és a vetítés rajtuk már eleve megérnek egy misét, de a Moth Into Flame alatti programozott drónparádé még a legedzettebbeket is képes meglepni.

A külön misét azért érné meg a vetítés, mert egész apró finomságokkal készültek, egy ponton például megjelent a ’88-as első magyar Metallica-koncert plakátja, a magyar zászlóra applikált Metallica-felirat, amik eleve megdobogtatják a rajongó szívét, és akkor még elő sem került az a bizonyos Tankcsapda-dal, ami előtt Hetfield elmondta, hogy ez az egész csak mókázás, és ezt tartsuk észben. Mintha nem hinnénk el, hogy ők képesek mókázni, ami nettó hülyeség, bár mondjuk azon is többen akadtak ki, hogy Rihannát énekeltek poénból egy carpool karaoke-epizódban, mint akik jót röhögtek rajta, úgyhogy lehet, hogy pontosan tudják, mit beszélnek.

Azt, hogy sokat lazultak, pont annyira mutatják meg, amennyire érdemes, egy egészen picit, hogy ne látsszon meg a koncert 95%-án, ahol gyönyörűen megy a darálás, és kerülnek elő olyan dalok, mint a Hit the Lights, vagy a Breadfan, meg persze a klasszikus „slágerek”, a Master of Puppets, a Sad But True, a Welcome Home (Sanitarium), a One és az Enter Sandman, amikre valószínűleg még 20 év múlva is bármikor eldobja az ember a kezéből a sört, ha megszólalnak. Üzembiztos buli, kis meglepetésekkel, feszesen, szépen, faszán. Ennél többet nem is nagyon akar senki.

Hetfield egy ponton egy Vin Diesel-közeli monológot nyom le rólunk, a Metallica-családról, és bár néha majdnem kínossá válik a mondanivaló, azért inkább megható lesz, amikor elmondja, hogy 37 éve csinálják ezt az egészet, és nézzünk körül, itt egy rakás gyerek a koncerten, meg is szólítja az egyiket, kiderül, hogy a srác 12 éves, és most látja őket először élőben. De hát halló, én is 37 éves vagyok, ezek a csávók akkor hozták ki a Kill ’Em All-t, amikor kétévesen a lét elviselhetetlen könnyűségével birkóztam, és ez valahol egyszerre ijesztő és rettentően megnyugtató érzés.

A Metallica ott volt anno nekem, és ott van a most tizenéveseknek is, és ez Hetfieldet is megrémíti, de rettentően büszke rá. Lehet is, mert még mindig baromi jó formában vannak, megöregedtek, de nem öregesek, ezzel a koncerttel pedig megmutatták, hogy alázatosak, hogy igenis közel akarnak lenni a közönségükhöz, és nem csak azokhoz, akik hajlandóak kifizetni soktízezret egy front of stage-állóhelyért. Ritkán látni azt, hogy legendák ezen a szinten egyszerűen lebontják a korlátokat, és odadobják magukat a közönségnek. Valahol a Tankcsapda-dal is ezt szolgálta. És a kivetített ’88-as plakát. Na meg a magyar zászló. Meg a négymilliós adomány a Gyermekétkeztetési Alapítványnak. Árad a szeretet, meg a zúzás, finoman változik folyamatosan a setlist, folyik a sör, a bor, megszűnik a korpásodás. Ennél többet nem igazán kaphattunk volna a Metallicától.