Egészen remek kis meglepetésjáték volt 2014-ben a Middle-Earth: Shadow of Mordor, ami bár azért nem volt tökéletes, sikerült minden idők legjobb Középfölde-játékává válnia úgy, hogy igazán eredeti sosem tudott lenni. Helló Assassin’s Creed, helló Arkham-széria! Eléggé repetitív volt, egy idő után kissé unalomba fulladt, ráadásul a táj sem volt túlságosan változatos, amelyben aprítottuk az ellent, de mégis, mindezek ellenére egy nagyon is élvezetes menet volt, ami folytatásért kiáltott. Addig kiáltott, megjegyzem, nem sokáig, hogy el is készült a második rész, a Shadow of War, ami szerencsére minden tekintetben felülmúlja az első részt, és ezzel új királyt is köszönthetünk A Gyűrűk Ura-játékok trónján.

A Middle-Earth: Shadow of War úgy emeli a tétet, ahogy azt szerettük volna. Bár a második rész is képes néha kissé repetitívvé válni, pont akkor kapja el a gyeplőt, amikor azt hinnéd, hogy már nem fogja, és képes meglepni téged mindenféle nyalánksággal, olyanokkal, amikre minden rajongónak szüksége van.

Bemutatónkat videós formában is folytathatod, de ha az írott formát szereted jobban, a videó alatt folytatjuk írásban is.

Mondjuk a történet nem ilyen nyalánkság, de egyébként nincs vele nagy gond, csak hát különösebben nem egy tolkieni csoda pörög le sok-sok órán keresztül, ráadásul történnek itt ám olyan dolgok, amiktől az egyszeri Lord of the Rings-rajongó nem csak hogy felhúzza a szemöldökét, de párszor megpofozza magát, hogy nem álmodik-e. Már nem azért, mert olyan álomszerűen jó lenne, amit lát, csak hát ilyet tényleg kitalálni is nehéz volt. Remélem, mindenki ül. Kiderül ugyanis, hogy a Banyapók egy jó nő. Mármint hogy úgy megfordulnál utána az utcán, és nem azért, mert egy többméteres pók, hanem azért, mert egy hosszú lábú asszony, ahogy azt a jó öreg Deák Bill is megénekelte, és nem a nyolc hosszú lábáról van szó, hanem csak kettőről. Shelob ugyanis nagy szövetségesünk lesz a sztori folyamán, akiről kiderül, hogy alakváltó, előttünk pedig csak azért, hogy könnyebben behálózzon minket, egy goth szexboszorkányként mutatkozik, ami egyáltalán nem baj, legalább kevesebbszer kapsz szívrohamot az arachnofóbiáddal.

A sztori egyébként továbbra is Talion és Celebrimbor bromance-ét bontogatja, akik megalkotják az új gyűrűt, aztán gyorsan le is nyúlja tőlük Shelob, aki viszont nem hálátlan, értékes víziókkal segíti boldogulásunkat, amelyek fontosak lesznek céljaink eléréséhez. Továbbra is élőhalottként ugrándozunk és továbbra is egyetlen gombnyomással léphetünk át a holtak világába, de maximum akkor lesz ez fontos, amikor nyomokat kell követnünk, vagy különféle lényeket megtalálnunk egy nagyobb térben.

Hála istennek megmaradt, sőt, tovább is fejlődött egészen minimálisan a Nemesis-rendszer, ami kétség kívül az előző rész legeslegjobb pontja volt. Aki nem tudná, mi ez, annak gyorsan elmondom: a Nemesis-rendszer úgy állítja eléd Középfölde meglehetősen rossz fej kapitányait, hogy mindent megtudhatsz róluk. Az utad során orkokból kinyert információk alapján megtudhatod a gyenge pontjukat, a fóbiáikat, jóformán azt is, hogy melyik a kedvenc ételük és Madonna-daluk. Ha innentől még nem lennének eléggé személyesek a harcok ezekkel a kapitányokkal és feljebbvalóikkal, akkor sebaj, a Nemesis-rendszer ezt is megoldja, amikor ugyanis végez veled egy kapitány, azonnal szintet lép, és még vérmesebbé válik, és ez minden egyes alkalommal megtörténik, amikor a halálodat leled valamilyen fegyvere által.

Na és ez még mindig valami eszeveszett jól működik. Tényleg személyessé teszi a háborúskodást, tudod, hogy ott bújkál valamelyik területen az a genya, aki már kétszer legyőzött, már isten tudja, milyen névvel illetett nagy harcos lett belőle, te meg csak oda akarsz menni bosszút állni. Ezt nagyon sokféleképpen meg lehet tenni. Alapozhatsz a félelmére, és megidézheted a fóbiáját, vagy odaállhatsz elé és addig ütlegelheted és vagdoshatod, amíg csak össze nem esik. Néha ez utóbbi akkor is nagyon nehéz, ha nem sok szinttel áll felettünk az adott kapitány, hiszen létezhetnek olyan képességei vagy blokkolhatja úgy például sok életerőt leszívó kivégzéseinket kapásból, hogy nem marad más, csak a futás, meg a sikítás.

Igen, a menekülés sokszor kifizetődő, mert nem jó az senkinek, de legfőképpen nekünk nem, ha egy-egy kapitányt a halálunk után kineveznek, az viszont marha idegesítő tud lenni, amikor éppen menekülnénk, mögöttünk egy böhömnyi ork horda fut, majd egy terület határára érünk, ahonnan nem hagy minket továbbmenni a játék, olyan ez, mintha egy láthatatlan falba ütköznénk. És akkor annyi volt.

Ha mindez egyébként elég ismerősen hangzana, az nem a véletlen műve, mert az első rész is nagyjából ennyiről szólt, de a Shadow of War azért továbbmegy, és egy ponton csavar egyet az egész koncepción, méghozzá elég nagyot. A második fejezettől már hadsereget kell gyűjtenünk magunknak, képesek leszünk ork kapitányokat magunk mellé állítani, és így indulni csatába, hogy nagy vadra mehessünk. Szükség is lesz rá, mert innentől már szinte egyetlen kapitányt sem fogunk tudni egyszerűen becserkészni, és akkor még nem is beszéltem a főnökeikről, akik meg aztán tényleg nem véletlenül kerültek magasabb pozícióba, nem megfelelő borítékokat csúsztattak megfelelő kezekbe, hanem igenis, tudnak harcolni.

A hadseregépítéssel együtt a Shadow of War nagyon, de nagyon jó móka lett, nem válik unalmassá, és tele van olyan lehetőségekkel, amelyek tényleg eléggé megdobogtatják a rajongók szívét. Felpattanhatunk ezúttal akár sárkányhátra is, hogy random szalonnasütést rendezzünk az ellenfeleinknél, ehhez azonban jól kell elköltenünk skillpontjainkat, amelyekből egyébként egészen bőkezűen ad a játék egy-egy szintlépéskor. Egy-egy skillpont mellé bizonyos küldetéssorok teljesítésével amúgy is ad valamilyen extra és fontos képességet a játék, magyarul nem kell hála istennek mindent magunknak megvenni, de a nagy többségéért persze fizetni kell.

A játékba bekerült a mikrotranzakció is, különféle ládákat vehetünk, amelyekben különféle ritkaságú cuccok rejlenek, de ha nem vagyunk hajlandóak fizetni, akkor sincs igazán nagy gond. Ha fizetni akarsz, fizetni fogsz, ha nem, nem. Ilyen egyszerű. A fegyvereket és pajzsokat különféle főgenyák legyőzésével egyébként is hozzánk vágja a játék, így is meg lehet kaparintani fontos és erős tárgyakat a boldogulásunkhoz. Ezeket a fegyvereket és pajzsokat további drágakövek segítségével extra képességekkel láthatjuk el, amik főleg több pénzt és plusz életerőt hoznak.

Grafikailag egyébként nincs ok a panaszra, bár mondjuk nem Horizon Zero Dawn-minőségű a látvány, azért egyáltalán nem néz ki rosszul a Shadow of War, főleg akkor nem, amikor zöld részekre ér a cselekmény, és nem a lepusztult harcmezőn kell kavarnunk mindenféle lepusztult ork között. PC-n nyilván még szebb a grafika, mi PS4-en játszottunk, és nem különösebben rondáztuk volna le a játékot, sőt.

Szóval ez van, a Middle-earth: Shadow of War egy nagyon jó folytatás lett, végre sikerült néhány újítással kevésbé unalmassá tenni, tele van rengeteg tartalommal, milliónyi mellékküldetéssel, a nehézsége is éppen megfelelő, a Nemesis-rendszer pedig továbbra is az egyik legjobb találmány az akció RPG-kben az akció RPG-k feltalálása óta. A Gyűrűk Ura-játékok között nincs vetélytársa, de már most nagyobb téteket tennék arra, hogy ugyanezt fogom mondani valamikor 3-4 év múlva, amikor kijön a széria harmadik része, mert ezer százalék, hogy ezek után kijön. Legyen Shadow of the Ring. Vagy Shadow of the Drágaszág. Ezek után felkészül egy ilyen minőségű játékkal a Trónok harca-franchise, mert sárkányon lovagolni bizony A Hét Királyságban sem lenne utolsó dolog. És ha már megtörténne, akkor ott mondjuk legyen az Éjkirályból jó csaj, vagy pornós jó csaj, vagy legyen egyenesen Sasha Grey. Bármi megtörténhet, de ez mondjuk azért talán mégse történjen meg.