2017-ben sikerült közellenséggé válnom. Nem szerettem a Linkin Park soproni koncertjét. Valami nem volt ott kerek, és ezt le is írtam akkor. Furcsamód pont Chesterrel volt bajom, valamit láttam rajta, amit nem tudtam hova tenni, valamit, amit nem nagyon tudtam pontosan megfogalmazni, de olyan volt, mintha nem lett volna a zenekar szerves része, mintha egy falat épített volna maga köré, ami mögött mosolygott ugyan, de mintha nem lett volna önmaga. Dühös voltam és csalódott. Akartam azt a koncertet, akartam látni egy ereje teljében lévő Linkin Parkot itthon. A keverőtől hátrébb állva sokan távoztak csalódottan, másoknak előrébb viszont életük koncertjeként maradt meg. Van ez így. Gondoltam, mindegy, a csillagok most nem álltak jól ahhoz, hogy mindenki megkapja, amit akar, talán majd legközelebb mindenki jól jár. Pár hét múlva Chester Bennington öngyilkos lett.

Azok, akik korábban megkerestek, és meglehetősen durván elküldtek az anyámba, újra írtak, hogy megkérdezzék, pontosan mit láttam akkor Chesteren. Mert ők nem láttak semmit. Csak egy baromi jó koncertet. Közellenségből hirtelen én lettem az a srác, aki már akkor is látta, hogy Chesterrel valami nem oké, miközben más nem vett észre semmit. És ez valahol borzasztóan ijesztő. Azért, mert nem tudni, hogy a közvetlen környezete figyelmetlen volt-e, vagy csak azzal nyugtatták magukat, hogy nem lesz semmi baj. Hiszen ő Chester. Mindig mosolyog, mindig pozitív. És aki mosolyog, az jól van, nem? A depresszió néha láthatatlan, aljas, sunyi rohadék, aztán egy nem várt pillanatban olyan dolgokra képes, ami teljességgel felfoghatatlan.

Mindenki másképp dolgozta fel Chester Bennington halálát, Mike Shinoda, a Linkin Park zenei atyja például úgy, hogy nem szállt le a színpadról, hanem azoknak az embereknek zenélt tovább, akiknek Chester jelentett mindent. És nem azért játszott mindenfelé Linkin Park-számokat és saját dalokat, hogy egy jelentős összeget gomboljon le a rajongókról gyász címén. Shinoda tényleg így dolgozza fel a gyászt. Ez a faszi iszonyúan sokat veszített. Az egyik legjobb barátját, a zenésztársát, és azt a fazont, aki tökéletesen elő tudta adni a dalait. A Linkin Park mindig baromi jól működött, akkor is, ha az utolsó lemez már inkább volt egy „linkinparkosított” Taylor Swift-album, a rajongók többnyire mentek velük, de akinek nem tetszett az új irány, az sem utálta meg őket, maximum többször hallgatta meg a korábbi lemezeket.

Shinoda nem az a tökéletes frontember típus, de baromi jó zenész. Jó rapper és meglepően jó énekes, közben olyan hangképeket képes odatekerni a dalok alá, hogy az ember szája tátva marad. Ért a hiphophoz és a pophoz is, ráadásul imádni való jelenség, hát hogy a fenébe ne akarna elmenni az ember a koncertjére, hogy egy kicsit siránkozzunk azon, hogy már soha semmi nem lesz a régi?

Mike egy korábbi koncertjén azt mondta, hogy bármennyire is hülyén hangzik, de megpróbálja szórakoztatóvá tenni a gyászt, hogy mindenki könnyebben dolgozza fel a feldolgozhatatlant, és baromi jól csinálja, amit csinál. Szólólemeze, a Post Traumatic nem brutálisan erős, de tele van jó témákkal, nyilván néhányról üvölt, hogy Linkin Park-daloknak szánta volna, de azok már nagy valószínűséggel sosem lehetnek, és nem, nem jó ötlet helyettesíteni Chestert, maximum egy új énekessel új néven jöhetnek vissza. Így illene.

Ez a fazon tegnap este megmutatta, hogy valóban Benningtonnal érték a legtöbbet, de egyedül is elvan, csak másképp. Anno a Fort Minor projektjével már bebizonyította, hogy képes gigaslágereket írni magának, ha akar, de az teljesen más ügy volt, a mostani szólóprojektje nem annyira a hiphop felől közelít, és kicsit olyan érzése is van az embernek, hogy még keresi, mi áll nagyon jól neki.

Shinodát nem lehet utálni. Egyszerűen annyira közvetlen és földhözragadt csávó, hogy egy pillanat megvesz kilóra a kedvességével, aztán megnyom két gombot, és leszakítja a fejed. Egy egészen elképesztő dobossal és egy multiinstrumentalista billentyűs-gitárossal járják a világot, és játszanak dalokat a Linkin Park-életműből, a szólólemezből, és a Fort Minor-albumról is. És meglepően állat az egész. Shinoda a színpadon nyilván nem egy Chester Bennington, de odateszi magát, közben iszonyú jól szólnak a dalok, és persze repkednek a sztorik a régi időkről. Például arról, hogy a Waiting for the End is úgy született, hogy Shinoda nem igazán tudta, hogyan bontsa ki a témát, amit épp kitalált, erre megérkezett Chester, meghallgatta, majd mutatott neki a telefonjáról egy hasonlóan elkezdett, de be nem fejezett dalfoszlányt, és tökéletesen összeillett a kettő. Hát igen. Ők tökéletesen összeillettek. És igen, ilyenkor bátran el lehet morzsolni egy könnycseppet.

Mondhatnád, hogy hatásvadász, amit művel, de nem tudod ezt mondani. Őszintének tűnik, látod rajta, hogy még mindig felcseszi ez az egész, és szomorú, de mosolyog, mert nem tehet mást. Közben elnyomja azokat a Linkin Park-dalokat, amiket ő énekel, Chester részeit átengedi a közönségnek, de ez így is van jól. Ez az egyetlen esélyünk már, hogy Linkin Park-közeli élményt kapjunk, legalábbis a jelenlegi helyzetben, úgyhogy az egyébként meglepően kis számú közönség megtette, amit megkívánt tőle a helyzet.

A setlisten volt minden, mint a búcsúban, In the End, Robot Boy, Roads Untraveled, When They Come for Me, Until It Breaks, Heavy, a Where’d You Go mashupolva a Waiting for the Enddel, Remember the Name, és az új album dalai, a Crossing a Line, a Prove You Wrong a végén pedig egy olyan brutálisan erős Running from My Shadow, hogy a gitár és a dob majd’ leszakítják az ember fejét.

Hogy Mike Shinoda szólóban lesz-e ennél sikeresebb, az jó kérdés. Jó kérdés, hogy mi marad, ha már nem Chester halála és annak feldolgozása lesz egy esetleges következő lemez témája. Jó kérdés, hogy miért nem készít egy újabb Fort Minor-albumot, mivel láthatóan a közönség zabálja a régi slágereket róla. Tiszta sor, hogy most ő is meg van lőve, kísérletezget, próbálkozik ezzel-azzal, és ez nagyon meglátszik a színpadi jelenléten is. Konkrétan néha nincs összhangban a zene azzal, amit látsz, annak ellenére sem, hogy Shinoda folyamatosan rohangál, egyszerűen látszik rajta, hogy meg kell tanulnia még egyedül uralni a színpadot.

És tényleg igaza volt: sikerült szórakoztatóvá tennie a gyászt. Eltemettük az Arénában a múltunk egy részét. Most már csak azt kellene tudni, hogy milyen lesz a jövő.

Fotók: MTI/Mohai Balázs