A Blumhouse-filmek legjavának titka, hogy ütős alapötletből építkeznek kevés pénzből, ügyesen, néha okosan – aztán jöhet a para. Hát, most tényleg csak a címszereplő menti a menthetőt. Kritika.

Pedig a Mami-ból lehetett volna bármi. Mondjuk, egy jó film is. De minimum egy bűnős élvezetet nyújtó, korrekt pszichothriller, melyben a gyerekkora óta megalázott középkorú nő a fiatal generáción áll bosszút – s közben persze nem találja a gyógyszereit, hisz az nem férne bele a műfajba.

Octavia Spencer az a művész, aki ugye mindig ugyanazt csinálja, s nem egyszer Oscarra jelölik érte. Egyszer meg is kapta, s jelen esetben ugyanaz a rendező dirigálta, aki annak idején A segítséget is, amelyért Spencer magához ölelhette az aranyszobrot. Komoly közös múltjuk van hát Tate Taylorral, a bizalommal nem lehetett probléma, mint ahogy a színésznő is hálásan kalandozott a belső pokol legmélyebb bugyraiban, s amennyire megtehette, igyekezett mélységet adni Sue Ann figurájának. Valóban nem ő tehet róla, hogy a Mami nem képes feljebb mászni a kilencvenes évek videótékáinak alsó polcairól. Mert egyszerűen rosszul van megrendezve.

Nem azzal van a probléma, ami történik a filmben, hanem azzal, ahogy történik. A nagykamasz karakterek irritálóak – nem feltétlenül ez lenne a dolguk –, a felnőtteknek pedig vagy fogalmuk sincs, mit keresnek a sztoriban, vagy, ha esetleg mégis komoly közük lenne a cselekményhez, Taylor nem tudja őket megfelelően mozgatni, helyzetbe hozni. A történet ívével is komoly problémák vannak: addig oké, hogy a srácok megörülnek annak, hogy valaki alkoholos italokat vásárol nekik a közértben, viszont azt nem tudja elhitetni a film, hogy igazából megbíznak Sue Ann-ben annyira, hogy egyből lemenjenek a pincéjébe bulizgatni. De akkor miért mennek le?

Lemennek, s többször vissza is térnek persze, a nő meg egyre őrültebb és őrültebb és őrültebb és őőőrültebb lesz, tetszik érteni: teljesen becsavarodik. Ördögi terve azonban csak ördögi, tervnek semmiképpen se nevezhető, így igazán feszültsége sincs annak, ahogy eljutunk a kétségtelenül explicit, de inkább rosszul abszurd, mint hátborzongató végkifejletig, amit ráadásul olyan kapkodósan vezényel le Taylor, mintha akkor jött volna rá, hogy jé, eddig semmi sem történt a filmben, most már bele kellene húzni! Úgyhogy belehúzott.

Nincs azzal semmi baj, ha néha jól megcsinált trashfilmeket is nézhetünk a moziban, pláne, hogy a Mami-ban nem csak Octavia Spencer a nagy név, hisz Juliette Lewis, Allison Janney, de még Luke Evans is képes lehetne arra, hogy javítsanak az összképen, de Taylor egyszerűen nem érzi a műfajt, fogalma sincs a hatásos suspense-ről: egyszer elalszik, másszor kapkod – s a horrorszerű hangulatfestés sem az erőssége.

Ezért hát a Mami szimplán csak egy idegesítően amatőr módon összerakott Zs-mozi, s tényleg csak azért nem röhögünk rajta hangosan, mert Spencer odaadása olykor az arcunkra fagyasztja a mosolyt.

4
  • Ez a szerep Spencernek lett kitalálva
  • Kár, hogy ez a film nem Tate Taylornak lett kitalálva
  • A finálé majdnem működik. De aztán mégsem.

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon