Négy lemez a hétvégére nagy visszatérőktől, Ozzy, Green Day, Pet Shop Boys és Tame Impala-rajongók előnyben.

Ozzy Osbourne – Ordinary Man

Ozzy tényleg eladta a lelkét az ördögnek, de ezt mondjuk előbb hitted el róla, mint hogy több közös dala is lesz Post Malone-nal, a legújabb pedig full punküzemmódba kapcsol. Pedig megtörténik, és az a helyzet, hogy Ozzy annak ellenére, hogy az isten tudja, mennyire van ezekben a pillanatokban egészségügyileg rottyon, zeneileg nagyon is rendben van. Az Ordinary Man ugyan nem élete lemeze, de nem az jön le róla, hogy már nem akar tartós tejet venni. Van még dög benne, és bír még lírázni is, ráadásul nem ciki, ha olyan csávókkal áll össze balladázni, mint Elton John.

Az Ordinary Man egy elég fasza Ozzy-lemez, amiben még kísérletezgetni is mer az öreg, bár igazából a lemezt záró, Travis Scott-tal közös Take What You Want abszolút az album mélypontja, de nézzük a jó oldalát, valamit legalább kipróbált Ozzy. Az összes többi dal viszont laza slágerparádé mindenféle görcsölés nélkül. Nem akarja megváltani a világot, de hozza az Ozzy-hangulatokat megjegyezhető refrénekkel, viszont aki súlyra vágyik, az nem ezektől a daloktól kapja meg. Az Ordinary Man egy könnyed lemez, ami jól szól, és bár 1-2 dal kissé fáj rajta (a Holy For Tonight nyugodtan maradhatott volna kislemez B-oldalon), a többi bőven kárpótol a szenvedésekért. A Post Malone-nal közös It's A Raid pedig egyszerűen állat, húzós, dögös, az pedig már csak hab a tortán, hogy a lemezt Duff McKagannel és Chad Smith-szel vette fel, akik a dalok megírásába is beszálltak. Aki 71 évesen ilyen lemezt tud csinálni, az egyáltalán nem egy átlagos ember. De hát Ozzy sosem volt az.

Green Day – Father of All…

A Green Day úgy látszik, nagyon beleunt a monumentális rockoperák és nem dupla, hanem egyből triplalemezek gyártásába, mert már a múltkori albumuk, a Revolution Radio is „csak” egy „hagyományos” lemez volt, a Father of All… viszont gyakorlatilag mindennek az ellentéte, ami az American Idiot óta történt velük. Arról szó sincs, hogy megírták volna a következő Dookie-t, de a Father of All… sok tekintetben tojik az eddigi koncepcióra, mindössze 26 perc, a dalok nincsenek túlhúzva és nincsenek túlagyalva sem. De ez nem azt jelenti, hogy kiszolgálták volna a rajongókat, akik rendesen fel is kúrták magukat ezen a lemezen.

Pedig felkúródni nincs sok értelme, a Green Day semmi mást nem csinál, csak kicsit kimozdul a komfortzónájából, annak ellenére, hogy megírtak pár stadionénekeltető slágert, konkrétan a rockabilly felé is kacsintgatnak (főleg a Stab You in the Heartban), és erre a kisebb-nagyobb változásra szükségük is volt, mert már a Revolution Radión is akadt pár fáradtabb darab. A Father of All… tény, hogy nem a Green Day legjobb lemeze, ráadásul valamiért egyszerűsége mellett néhol túlságosan túl van hangszerelve, Billie Joe fejhangja pedig párszor már inkább idegesítő, de nem annyira mutatja a fásultság jeleit. Bár a kiválasztott klipekkel tényleg azt próbálják sugallni, hogy ez a menet most nagyon más lesz, azért itt van a jó öreg Green Day is olyan dalokkal, mint a Sugar Youth és az abszolút sláger (és 3:45 hosszúságával a lemez leghosszabb dala) I Was a Teenage Teenager. Ne dobd el magadtól egyből, adj pár hallgatásnyi esélyt a Father of All…-nak, meghálálja.

Tame Impala – The Slow Rush

A Tame Impala 2015-re eljutott odáig a Currents albummal, ami a legtöbb zenekar rémálma: a csúcs, ahonnan már csak lefelé van. Már ha nem vagy elég ügyes. Bele lehet roppanni abba, hogy mindenki egy új The Less I Know The Bettert akar hallani tőled, neked meg igazából csak tépni lenne kedved, és zenélni. 5 év után jött ki úgy album a Tame Impalától, hogy igazából nincsenek rajta igazán nagy slágerek, de mégis annyira bazi jó hallgatni az egészet, hogy nem is hiányoznak.

A The Slow Rush-on persze szinte mindegyik dal nagyon jó, de egyik sem az a brutális rádiórobbantó dal, talán csak a Lost In Yesterday jut ehhez a szinthez a legközelebb, de sebaj, hiszen a lemez egységében egy akkora trip, amekkorát ilyen lazán senki más nem tud elővezetni. Pofátlan időutazás pofátlan megoldásokkal, és bár lehet, hogy elsőre úgy suhan át rajtad, hogy csak arra emlékszel, milyen jó kis 57 perces menet volt, de ha fegyvert fognak a fejedhez, akkor sem tudsz belőle visszaidézni semmit, pár hallgatás után a The Slow Rush-t már ki sem tudod verni a fejedből. Főleg az olyan dalokat, mint az Instant Destiny vagy a Breathe Deeper. Már csak élőben kellene meghallgatni ezeket a dalokat valahogy, de egyelőre európai turnédátumokkal nem igazán dobálóznak.

Pet Shop Boys – Hotspot

A Pet Shop Boys nem arról híres, hogy rossz lemezeket gyártana, de olyan szégyentelenül nagy visszaugrást a régi klasszikusaikhoz még nem műveltek, mint most. A Hotspot tulajdonképpen a Behaviour környékén is kijöhetett volna, talán óriásit is durrant volna, a slágereit pedig klasszikusokként emlegetnénk. De milyen furán változik a zeneipar, a Hotspot most már „csak” egy nagyon fasza Pet Shop Boys-lemez, amit lehet nagyon szeretni, de sajnos 2020-ban már klasszikussá válni nagyon nehéz.

Pedig ezek a csávók tényleg mindent megtesznek, hogy az egyszeri rajongó zokogjon a gyönyörűségtől, előveszik a régi hangmintákat, újakhoz keverik őket, de úgy, hogy mégis inkább az oldschool felé billenjen el a mérleg nyelve, de nem is ez a nagy szó, hanem az, hogy ez a „retrózás” nem poros és kellemetlen, hanem kifejezetten üdítő. A Happy People és a Dreamland például egy az egyben olyanok, mintha még a Very környékén véletlenül bezárták volna őket egy fiókba, és csak most találták volna meg hozzá a kulcsot. Nyilván nem is az a cél vele, hogy új rajongókat szerezzenek vele, de a régiek a Hotspotot simán odatehetik a Pet Shop Boys legjobb lemezei mellé.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon