Ez az égés, nem a makkos cipő!

1951. július 2-án a 67 éves Mary Hardy Reeser St. Petersburg-i otthonában egy hatalmas kupac hamut találtak, amiről nem sokkal később kiderült, hogy az maga Reeser Asszony. A tűzoltók a hamu alatt megtalálták szegény áldozat bal lábfejét, a gerincének egy darabját, illetve a koponyáját, ami a jegyzőkönyv szóhasználata szerint „össze volt zsugorodva”. A holttest – már ha beszélhetünk ilyenről – közvetlen környezetében csak néhány eldeformálódott műanyag tárgy, illetve a plafonon látható gusztustalan massza jelezte, hogy valami nem mindennapi történt a helyszínen, egyébként semmi más nem égett meg. Sem a tűzoltóknak, sem a rendőrségnek fogalma sem volt arról, hogy mi történt szegény áldozattal. Az FBI végül előállt egy olyan verzióval, hogy a dohányzó asszony elszenderült a székében, majd a cigaretta meggyújtotta műszálas ruházatát. Ezt nem volt túl nehéz megcáfolni, hiszen minden valamire való temetkezési vállalkozó tudja, hogy egy emberi test hamuvá égetéséhez legalább három, de inkább négy órára és cseppet sem kellemes 2000 Celsius-fok körüli hőmérsékletre van szükség, ami egészen biztosan átterjedt volna a környező bútorokra is.

A jelenség sajnos nem példa nélküli, még neve is van: spontán emberi öngyulladásnak hívják, és nem egyszer hozta már zavarba a bűnüldöző szervek ügybuzgó tagjait. Az esetek már csak azért sem intézhetők el egy „elaludt bagózás közben” egysorossal, mert az áldozatok baromi gyorsan égnek hamuvá, miközben a környezetük szinte teljesen ép marad. A jobb sorsra érdemes Helen Conway 1964-ben például mintegy 21 perc alatt füstölt el, pont annyi idő alatt, amennyi ahhoz kellett, hogy az unokája megjárja a sarki boltot.

Az öngyulladást megpróbálták már az Ördögnek tulajdonítani, de volt olyan élénk fantáziájú „kutató” is, aki a dimenziók találkozásakor fellépő extrém hőre fogta a jelenséget. Pontos magyarázat hiányában a hasonló haláleseteket a legtöbbször ismeretlen okra vezették vissza.

Mintagyerekből sorozatgyilkos

Azt mindig tudtuk, hogy Texas fura hely, de hogy ennyire, az még minket is meglepett. Történt ugyanis, hogy 2012 október elején a segélyhívó diszpécsere a következő bejelentést rögzítette: „Épp most lőttem agyon az anyámat és a testvéremet.” Sajnos ezúttal nem telefonbetyárkodásról volt szó. A diszpécser 25 percig tartotta szóval a bejelentőt, majd felszólította, hogy a kezét felemelve lassan menjen ki a kertbe, mert a sheriff már a ház előtt várja. A 17 éves Jake Evans egy revolverrel végzett édesanyjával és 15 éves húgával aledoi otthonukban.

A jó tanuló, rendezett családi életű fiatal magyarázata mindenkinél kicsapta a biztosítékot. Amikor arról kérdezték, hogy miért végzett a családtagjaival, csak megvonta a vállát, majd ezt válaszolta: „Fogalmam sincs. Azt hiszem eléggé gonosz vagyok, vagy valami ilyesmi.” A következő kijelentései csak fokozták a kihallgató rendőrtisztek zavarát: „Azért használtam pisztolyt, mert nem akartam nekik fájdalmat okozni. Még csak mérges sem voltam rájuk. Az egész csak úgy megtörtént. Azt hiszem már régóta tervezgettem a dolgot. Olyan fura ez az egész.” Elmondta azt is, hogy még soha nem követett el semmilyen erőszakos tettet és egy kicsit tart attól, hogy ezután rémálmai lesznek. A nyomozás a mai napig nem adott magyarázatot a borzalmas tettre. Bár egészen biztosan van valamilyen – ha ép ésszel nem is felfogható, de – pszichiátriai szempontból elfogadható magyarázat a bűncselekmény elkövetésére, nem csoda, ha a szomszédság, sőt, a rendőrség egyes tagjai is inkább sátáni megszállottságról duruzsolnak. A fenti videóban meghallgathatod Jake Evans bejelentésének hátborzongató felvételét. Szép álmokat!

Egy rém rendes család

2011 novemberében az amerikai LaToya Ammons családjával együtt beköltözött egy csendesnek tűnő házikóba az indianapolisi Gary-ben. Az első furcsaság akkor esett meg velük, amikor hatalmas fekete döglegyek kezdtek rajzani a ház körül a decemberi hideg ellenére. Ezen még simán segített volna egy nagy tubus légyirtó, de az már egy fokkal problémásabb volt, amikor hangos lépések zaja verte fel őket az éjszaka közepén a pince felől, majd ajtók nyíltak ki maguktól és furcsa, oda nem illő árnyékok jelentek meg itt-ott a lakásban. Így kezdődik egy sablonos horrorfilm, a következő lépést pedig mindannyian sejtjük; egy kellemetlen márciusi estén LaToya édesanyja kénytelen volt végignézni, ahogy 12 éves unokája önkívületben nyögdécsel – jó egy méterrel az ágy felett lebegve. A család ekkor értesítette az egyházat, ám a dolgok innentől kezdve nem hogy javultak volna, de konkrétan elszabadult a pokol.

Egy idő után már senki nem volt biztonságban a házban. Amikor a gyerekeken bántalmazás nyomai jelentek meg, bevonták az illetékes gyermekvédelmi hatóságokat és a rendőrséget is, és ez az, ami miatt nem lehet egykedvűen legyinteni a sztorira. Az ügyben ugyanis közel 800 oldalnyi hivatalos irat keletkezett, ennek nagy része a helyi rendőrhatóság előtti eljárásban, az iratok summázott tanulsága pedig a következő: senkinek halványlila fingja sem volt arról, hogy pontosan mi történik a családdal. A helyi rendőrkapitány például már előre pödörte a bajszát, hogy mekkora viccet fog ebből farigcsálni, de miután meglátogatta a családot otthonában, azonnal lehervadt az arcáról a mosoly, és csak annyit bírt kinyögni, hogy „Soha nem hittem a démonokban és a szellemekben, de most már hiszek.”

LaToya két gyermeke 2012-ben a család orvosánál valamiféle rohamot kapott – az orvosi jelentés szerint úgy vágódtak a falnak, hogy senki nem ért hozzájuk –, mely miatt még a rendőrséget is ki kellett hívni. Később egy gyermekvédelmis jelenlétében az egyik hétéves fiú szemgolyója befordult az üregébe, majd a kissrác elkezdett komótosan felsétálni a falra, miközben természetellenes hangon azt ismételgette, hogy mindenkit megöl a szobában. Ennek a fele sem igaz – gondolhatnád, és valószínűleg igazad is van, azonban tekintettel az ügyben született iratokra és a zavarba ejtő rendőrségi beszámolókra, azt kell mondanunk, hogy ha gyököt vonunk az egész történetből, az még akkor is van olyan durva, mint egy húzósabb rész az X-akták-ból.

A család kálváriájának végül a nagyüzemben végzett ördögűzések, egy hosszúra nyúlt pszichiátriai kezelés és nem utolsó sorban a költözés vetett véget. Slusszpoén: a rossz emlékű lakásnak azóta új lakója van, aki semmi különösről nem tud beszámolni.