Deftones – Ohms

A Deftones egy biztos pont az életben. Tulajdonképpen az első lemezük óta nem mozdultak el markánsan attól, amit anno elkezdtek, de mégsem tudod azt mondani a lemezeikre, hogy teljesen egyformák lennének. Pedig a képlet mindig ugyanaz: tök egyszerű, mégis fejet leszakító gitárok, Chino csúszkáló énekből ordításba váltásai, brutális erővel elővezetett dobtémák, némi elektronika, pogóból melankólia, melankóliából pogó. Ha azt hitted, ezúttal más lesz, akkor eleve miért hiszel te ilyeneket, másrészt nem, és ez így is van jól. Mert az Ohms pont attól jó, hogy a Deftones csak azt teszi rajta, amiben a legjobb.

Néha kifejezetten vicces belegondolni, egyes dalok gitártémái mennyire pofonegyszerűek, mégis valahogy olyan komplexnek tűnik az egész, és pont ebben rejlik a Deftones ereje. Ott van például a Radiant City. Ez a kissé Faith No More-ra hajazó track elemeire bontva irdatlanul egyszerű, összerakva a sávokat viszont eldurran tőle az ember agya, egyszerre éteri és mocskos, disszonáns és dúdolható. Ez a folyamatos kettősség a Deftones ereje. Valahogy képesek még 2020-ban is összeszedetten legyalulni az ember agyát.

A Deftonesban még mindig ott van a szépség és a mocsok, a fájdalom, ami valahogy mégis kirepít az űrbe, és ettől nem lehet megunni. Az Ohms nem akar megreformálni semmit, de a Deftonesnak nincs is szüksége rá. Lehet, hogy első hallgatásra úgy érzed, hallottad már ezeket a dalokat tőlük sokszor, de másodszorra-harmadszorra baromira elkapják az embert, főleg a kissé Smashing Pumpkins-ihletésű Urantia vagy az Error, de igazából nehéz kiemelni bármit az Ohmsról, hiszen egyben, lemezként működik leginkább, ami 2020-ban már nagy szó. Jó, hogy megint Terry Date producerrel dolgoztak együtt, aki 2003-ig volt hű társa Morenóéknak, a klasszikusnak számító lemezeiket vele készítették, és tulajdonképpen az Ohms is melléjük tehető bátran és büszkén. Jöhet a koncert jövőre.

IDLES – Ultra Mono

Külön vicces, hogy pont a Public Enemyével szinte egyszerre megjelent IDLES-album egyik sora ez: „Mint Flavor Flav, aki egy klubban John Wayne hátán lovagol”. Mondjuk ezt a képet eltettem magamnak örökbe, de az Ultra Monót is. Az IDLES ugyanis top formában van, még mindig iszonyúan mocskos, de kócossága ellenére elég összeszedett, úgy vad, hogy közben pontosan céloz, és olyan jól szól, mint eddig soha.

Az Ultra Mono is egy óriási, őserővel elkövetett üvöltés, egy punk-kísérlet, amiben van düh és szépség is, mintha néha azt ordítaná a képedbe, hogy mennyire szeret. Hogy mennyire kellesz ahhoz, hogy minden jobb legyen. Hogy igenis össze kellene fognunk, de egyébként a világ úgy szar, ahogy van. Hogy tele van minden ellentmondásokkal. Hogy szinte látod lelki szemeid előtt, ahogy Joe Talbot majd’ meghal a színpadon, mégis azt énekli, hogy csak kedvességgel lehet megbuktatni a rendszert.

Az IDLES per pillanat a világ alig dobogó szívének üvöltő hangja. Nem langyos popdalokba csomagolt világmegváltó üzenetek, hanem óriási, mosolyogva elkövetett harapások ezek, olyan egészen brutális egyszerűséggel feltett komoly kérdések, amiket senki sem kérdez meg. Amikre senki sem válaszol. Mint az, hogy milyen érzés, hogy olyan háborút nyersz meg, amiket senki sem akar? Közben egy egész világ szorongása lüktet a dalokban, és húznak be a mosh pitbe.

Az IDLES élőben a legelképesztőbb, de az Ultra Mono bebizonyítja, hogy azért lemezen is képesek megforgatni körülötted a világot. Azért jó lenne őket látni megint valahol jövőre, és együtt üvölteni, hogy „do you hear that thunder, that’s the sound of strength in numbers”.

Public Enemy - What You Gonna Do When The Grid Goes Down?

Amikor már éppen leírtad a Public Enemyt, mert láthatóan kissé elgurultak Flavor Flav és Chuck D gyógyszerei, mikor kiderült, hogy Flav kikerült a bandából, majd szóltak, hogy á nem, ez csak poén volt (jó szar poén), amúgy jön az új lemez, nem tettél volna nagy téteket arra, hogy az az album hallgatható is lesz. Hát nem ma kezdünk el lottózni. A What You Gonna Do When The Grid Goes Down? ugyanis egy olyan sztárparádés old school hiphop-album, ami nem éppen egy gyengélkedő, eszét elvesztett bandát mutat.

Az újra a Def Jamnél kijött friss lemez annyira szívet melengetően régimódi, hogy az ember legszívesebben megölelgetné. Nyilván nem fordult el a Public Enemy a politikai témáktól, csak hát olyan jó hallani, hogy vannak egészen egyszerű dolgok, amik még mindig működni tudnak. És semmi másra nincs szükség, csak egy vastag beatre, meg jónéhány legendára, akik még mindig értik a dolgukat. A „vendégzenészek” pedig aztán tényleg értik a dolgukat, néha olyan párosításokat lehet látni, hogy már a borítót olvasva elmorzsol az ember egy könnycseppet, például a Public Enemy Number Wonban (ami egyébként Diddy P.E. 2000-jének újraértelmezése), ahol összeállt a Public Enemyvel Mike D, Ad-Rock és a Run-DMC. De azt is jó hallani, ahogy a Fight the Power 2020-as remixére összebútorozott Questlove, Nas, Rapsody, Black Thought, Jahi és YG, vagy ahogy a fejleszakítós Smash the Crowdban odateszi magát Ice-T, a Gridben pedig egymásra borul a Cypress Hill és George Clinton.

Nem minden dal talál be sajnos, de az összkép mégis erős, talán az egyik legerősebb az utóbbi eresztések közül. Sokszor tényleg csak parasztvakítás a sok-sok vendég egy lemezen, de itt inkább tűnik egy nagy baráti összejövetelnek, ahol összejött pár legenda, hogy kicsit úgy bulizzanak, ahogy régen. Hoztak DJ-t is, gitárokat is, biztos, ami biztos. Meg a Fight the Powert. Az mindig jól jön, mostanában meg pláne aktuális.

Prince – Sign o’ the Times (Super Deluxe Edition)

Szépen jönnek ki Prince lemezeinek extra super überdeluxe kiadásai, és ez nem panasz. A pénztárcánk panaszkodik inkább, mert ezeket bizony érdemes otthon eltenni vinylen, de ha van olyan lemez, amiért különösen sírni fog a pénztárcád, az a Sign o’ the Times újrakiadása. Mert ez az album bizony nem csak sokkal jobban szól újrakeverve, de még mindig a legjobb Prince-lemezek között van. Ha nem A legjobb.

Prince ’87-es dupla lemezéről a címadó gigaslágert sosem fogom elfelejteni élőben. Prince a Szigeten életem egyik legjobb koncertjét adta. Amikor beállt a sampler mögé, majd belecsapott a When Doves Cryba, aztán egy ponton megkérdezte, hogy mennyire érünk rá, tudjuk-e, mennyi slágere van, majd azzal a lendülettel elindította a Sign o’ the Timest, rájöttem, hogy végtelen számú. Persze most már tudjuk, hogy sajnos nagyon is véges számú. Viszont a Sign o’ The Times az egyik legnagyobb, a lemez pedig még mindig baromira működik.

Az új kiadás ráadásul veszett jól is szól újrakeverve, és annyi verzióban viheted haza, ahogy csak akarod, vagy inkább ahogy ki tudod fizetni. A „sima” remastered kiadás mellett ugyanis ott van a kifejezetten gyűjtőknek szánt Super Deluxe kiadás is, ami 8 CD-n + DVD-n, illetve 13 LP-n + DVD-n terül el, de hát annyi rajta a tartalom, hogy csak győzd végighallgatni. 92 dal, amelyek közül 63 korábban nem jelent meg, a DVD-n pedig ott az az újévi 1987-es koncert, amit Prince a Paisley Parkban adott, és még Miles Davis is beugrott hozzá.

De ha ez egy vagyon, akkor még mindig ott az eredeti album, rajta a U Got The Look, a Hot Thing, az If I Was Your Girlfriend vagy az I Could Never Take The Place of Your Man, magyarul igen, megint felmerül a kérdés, hogy vajon hány slágere van Prince-nek, és hát maradjunk annyiban, hogy ezen a lemezen kifejezetten sok. A remasternek köszönhetően ezek a slágerek úgy szólnak, ahogy soha, a régi keverés elég vérszegénynek hangzik mellette, magyarul nem teljesen hülyeség inkább ezt hallgatni mostantól, akár CD-n, akár vinylen, (majdnem) tökmindegy. Hiányozni fog utána Prince. De legalább a történelmének egy fontos része a lehető legjobb formájában lehet örökre a miénk.