Nem tetszett a Bohém rapszódia? Sebaj, ez a film majd tetszeni fog. Tetszett a Bohém rapszódia? Nem baj, akkor is.

Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Rocketman mindenkinek egyformán a kedvence lesz, de az biztos, hogy egy jobb korban, jobb helyen valószínűleg a klasszikus musicalek közé fúrta volna be magát, de még most is megvan rá minden esélye. Pedig hazudik ő is, nem is keveset, csak egyetlen dolgot nem felejt el: úgy ábrázolni a főhősét, ahogyan valójában van. Nem feltétlenül szimpatikusan. Emberként, aki követett el óriási hibákat, és akit úgy megrágott az élet, mintha egy kolbászillatú rongydarab lett volna Morzsi kutya háza elé dobva.

Mostanában nagy divat a zenészfilmeket úgy megírni, hogy az minimum egy, de inkább több főhőst is pozitív színben tüntessen fel, hogy végül mindannyian mentesüljenek a bűneik alól, vagy éppen elhallgassanak róluk ezt-azt, hogy nagyobb közönség akarja újra keblére ölelni a hőseit. Van, akinek ez bejön, van, akinek nem, és az biztos, hogy ez a felfogás már a Bohém rapszódia megítélésén sem segített sokat. Mi akkor nagyon szórakoztató népmesének találtuk, ami mondjuk úgy, lazán követi a Queen történetét, inkább olyan volt, mint egy musical arról, hogy hogyan is történhetett volna, és nyomokban arról, hogy hogyan is történt. De élveztük, jó volt nézni, csak éppen Freddie sztorija egy erősebb filmet is elbírt volna. Egy olyat, mint ez. Vicces, hogy pont az a Dexter Fletcher hozta meg ezt az erősebb filmet rendezőként, aki a Bohemian Rhapsodyt is befejezte Bryan Singer kirúgása után.

De egy pillanat, mi is volt pontosan a baj az utóbbi hónapok zenészfilmjeivel? Mondjuk az, hogy A sötétség gyermekei gyakorlatilag szentté avatta a Mayhem alapítóját, Euronymoust, pedig a valóság nem is lehetne ennél sokkal sötétebb, a The Dirt pedig kedves kis fiúcskákat faragott a Mötley Crüe tagjaiból, főleg Tommy Lee-ből, akiről hogy-hogy nem, a kedvelhetőség érdekében elfelejtettek olyan apróságokat megemlíteni, mint hogy addig bántalmazta Pamela Andersont, amíg le nem csukták fél évre.

A Rocketman nagyon nem ilyen film. Össze-vissza tekeri a valóságot, de mégsem úgy kamuzik, mint a többi film, mivel semmit sem hallgat el a főhőse jelleméről, és ezt maga Elton John akarta így. Ő akart bele drogokat, szexet, őrületet, rock’n’rollt. És ez így van rendben.

Ezt most már nehéz elhinni róla, de tényleg ez történt, Elton még a legkeményebbnek tűnő rocksztárokon is túltett, aztán ez nyilván földbe is állította a karrierjét, és kishíján az életébe is került.

Elton sosem csinált titkot abból, hogyan élt. Nagyon szimpatikus faszi, aki nem mellesleg zseniálisabb zenész, mint amilyennek sokak számára tűnik, ő nem csak egy Can You Feel The Love Tonight? vagy egy rongyosra koptatott Candle In The Wind, hanem egy Saturday Night’s Alright (For Fighting), egy Pinball Wizard vagy egy The Bitch Is Back, benne van a rock’n’roll, amiből szépen lassan nem maradt semmi, csak az érzelmesebb, nagyívű balladák, és hogy miért, az derül ki ebből a filmből nagyon ügyes eszközökkel.

A Rocketman tulajdonképpen egy musical, ami hagyományos musical-eszközökkel meséli el Elton életét, igen, a szereplők néha dalban mondják el egymásnak, hogy elfogyott a farhát, és ez annyira jól áll a mozinak, ahogy életrajzi filmnek nagyon ritkán, Elton dalai ugyanis úgy, ahogy a Mamma Mia! esetében, beleolvadnak a sztoriba, kiegészítik azt, akkor is, ha az adott dalt nem az adott helyzetről írta a zenész és (majdnem) állandó szövegíró partnere, Bernie Taupin.

És több helyen pont ez is lehet zavaró, hiszen a történelmi hűséget körberöhögve a dalok csak nagyon ritkán hangoznak el pont ott és akkor, amikor Elton játszotta őket. Most nem arról van szó, hogy bárki is elhinné, hogy a fiatal Reggie Dwight (ez Elton eredeti neve) az utcán egy óriási hacacáré közben tényleg elnyomta volna a Saturday Night’s Alrightot, hanem például azt, hogy bizonyos dalok még nem is léteztek akkor, amikor ő a filmben énekli őket koncerten, de ez egyszerűen nem érdekelt senkit a készítők közül, ők inkább a musical-feeling kedvéért egy sokkal megfelelőbb dalt választottak, ami jobban illik mondanivalójában a helyzethez.

Taron Egerton zseniálisan énekli Elton dalait, és úgy játssza a szépen lassan lecsúszó, a szeretethiányba beleőrülő szupersztárt, hogy azért már most ki kellene neki osztani egy Oscart, és hagyni az egész felhajtást jövőre a francba, ha Malek megérdemelte Freddie-ért azt a szobrot, akkor Egerton duplán megérdemli.

Na de akkor miért is jobb ez a film a többi hasonló próbálkozásnál? Azért, mert komoly koncepciója van, nagyon átgondolt, nagyon ügyesen kivitelezett mozi, ami közben nincs olyan érzése az embernek, hogy valakik egy listán végigmenve szépen kipipálnak minden egyes fontosabb momentumot, aztán lehet szépen hazafáradni, mert megtették, amit lehetett.

Hanem azért, mert a mozinak van egy eléggé érdekes kerete: Elton a rehabon, ördögruhában beszéli ki magából a problémáit, és hát neki aztán van problémája bőven, elkezdi tehát boncolgatni az életét, elmondja apjával és anyjával való szörnyű viszonyát, azt, hogy ő tulajdonképpen mindig csak egy ölelésre vágyott, de azt nagyon sokáig senki sem adta meg neki, ebbe őrült bele, és így alakult ki lassan az egyre meredekebb dolgokat művelő Elton.

Aztán persze az jön, amire számítani lehet: sok drog, sok szex, rock’n’roll, agresszió, elszállás, majd az elkerülhetetlen koppanás a lejtő alján, amit Elton épphogy túlélt, de ez kellett ahhoz, hogy végül jobb emberré váljon. És hogy milyen ember volt előtte, azt nem akarja kozmetikázni, hiszen minek is, így lehet közelebb kerülni hozzá, és valóban, az ember a végére tényleg úgy érzi, hogy meg akarja ölelni ezt a csávót, mert annak ellenére is megérdemli, hogy az élete egy igen nagy részében elég pocsék ember volt.

A Rocketman a lehető legjobb időben jött (valószínűleg nem véletlenül), Elton ugyanis elbúcsúzik a világtól egy igen hosszú búcsúturnén, valószínűleg ezek után mindenki jobban akarja látni őt élőben, mint bármikor, úgyhogy nagy valószínűséggel nagyjából mindenhol ki lehet majd tenni a telt ház táblát. A Rocketmant pedig az isten se menti meg attól, hogy ne legyen baromira sikeres. Megérdemli.

8
  • Egyáltalán nem szépít azon, hogy Elton John egy elviselhetetlen fazon volt
  • De ezt nagyon szép eszközökkel, ügyesen meséli el
  • Taron Egertonnak adjon már valaki egy Oscart, ne kelljen könyörögni!

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Életmód

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon