Amíg ilyen játékok készülnek a South Park-sorozatból, az istennek sem hiányzik egy új mozifilm. A teljesen elmebeteg The Stick of Truth után itt a másképp teljesen elmebeteg The Fractured But Whole, ami visszalép kettőt polgárpukkasztás terén az elődjéhez képest, de még így is bőven a vonalon túl marad, de legalább már nem kell betiltani azért, mert túltolná a biciklit. A sorozat készítői, de főleg Trey Parker kivette a részét a rendezésből és a forgatókönyvírásból is, úgyhogy a jó öreg South Park-ízek megmaradtak, ez pedig azt is jelenti, hogy a játék pont olyan, mint egy 15 órásra nyújtott epizód, vagy film, ha úgy jobban tetszik, és hogy továbbra sem fogja megszeretni ezt a humort senki, aki amúgy agyhúgykövet kap a sorozattól.

És ez azt is jelenti, hogy még mindig nem annyira erős a South Park, mint egészen régen volt, de azért képes marha nagy röhögéseket okozni, ez a hosszú menet ugyanis tele van tipikus Matt Stone-Trey Parker-poénokkal, amik közül igaz, hogy bőven akad néhány necces geg is, egyik sem annyira necces, hogy magadtól is megkérdezd, hogy ezt most minek kellett.

A The Stick of Truth a széria Gyűrűk Ura-epizódjait figurázta ki, illetve alakította egy pofás kis RPG-vé, a The Fractured But Whole viszont a sorozat Coon-epizódjaira épít, amit nagyon jól is tesz, hiszen Cartman szuperhősködését a tévében is jó volt nézni, irányítani meg még jobb, sőt, sokkal jobb. A Mosómedve és szuperbarátai, de főleg a Mosómedve ezúttal egy saját szuperhősfranchise-t szeretne magának kialakítani, de ahhoz ugye pénz kell, nem kevés, amit össze kell szedni, különben csak néhány hülyegyerekként ugrálnak majd South Parkban, az pedig messze áll a világhírnévtől. A pénz megszerzése érdekében meg kell találniuk egy elveszett macskát, hiszen a megtalálónak elképzelhetetlenül magas összeget nyomnak a markába, 100 dollárt, ami Joss Whedonnak is bőven elég volt a Bosszúállók leforgatásához. Ja, nem.

De aztán a dolgok nagyon felpörögnek South Parkban, mi, az Új fiú, akinek elvitte a cica a nyelvét, olyan kalandokba keveredünk, amelyeket el sem tudunk képzelni, és ez a játék legnagyobb erénye is: úgy alakítja a történetet, hogy az mindig nagyon meglepő legyen, és olyan ellenfeleket állít eléd, akiket álmodban sem tudnál kitalálni. Van benne ötlet és meló, nem kevés, de azt meg sem kísérli, hogy új rajongókat szerezzen a sorozatnak, vagy legalábbis nem erőlködik nagyon, inkább a meglévőeket akarja kiszolgálni, úgyis van belőlük annyi, amennyiből meg lehet élni tisztességgel.

A játék elején még mindig a The Stick of Truth harcaiban találjuk magunkat, amit egyszer csak se szó, se beszéd, felvált a Coon and Friends szupervilága, és beilleszkedünk Cartman szuperhőscsapatába, ahol fel kell küzdenünk magunkat a ranglétrán. Nagyon fontos például az eredettörténetünk, hiszen valami nagyon sötét dolgot kell, hogy rejtsen a múltunk, Cartman ki is találja hát, hogy erőnket akkor fedezzük fel, amikor korábban a világ legnagyobb sokkja ért minket: rányitottunk a szüleinkre akció közben, majd meg kellett küzdenünk néhány betörővel. Anyánk és apánk tette aztán olyan erőket hozott elő belőlünk, amik a későbbiekben egyre durvábbak lesznek, és ezek az erők kellenek is majd ahhoz, hogy legyőzzük a gaz ellent.

Na a gaz ellenből tényleg mindenféle akad. Szörnyek, gyerekmolesztáló papok, prostik, tahó amerikaiak, Kyle anyja, részeg Randy, még részegebb Randy, és ez még csak a jéghegy csúcsa. Tele van miattuk elképesztően vicces jelenetekkel a játék, ráadásul az egyes harcoknak külön-külön is van olyan erős poénfaktora, hogy az embernek kicsorduljon a könnye a röhögéstől. Anélkül, hogy durván spoilereznék, van egy olyan rész, amikor a srácok az utcán küzdenek meg egymással, de amikor jön egy autó, gyorsan visszavedlenek normális gyerekekké, és mintha mi sem történt volna, visszahúzódnak a járdára. Aztán amikor elment az autó, folytatják egymás módszeres legyalulását.

Vagy ott van az a zseniális jelenet, amikor be kell húzódnunk egy sötét szobába, és megjelenik két gyerekmolesztáló pap. Ők nem is a vérünket akarják, hanem a hátsónkat, és a támadásaik is ennek megfelelően alakulnak. Vagy ott vannak a prostik, ráadásul egy egész hadsereggel, és egészen elmebeteg módon akarnak minket likvidálni. főként a bossok bossa, a nagyfenekű úthenger, aki elől folyamatosan menekülnünk kell, míg a többiekkel küzdünk. De az ilyen meglepetéseket még komolyan órákig sorolhatnám. Egyikük sem tűnik majd rossz poénnak, sőt, igazából olyannak tűnik majd a játék, mintha egy nagyon, de nagyon hosszú South Park-filmet nézne az ember, ami időnként interaktívvá válik, de mégis megfelelő nehézségi fokkal bír.

Jó, tudom, így volt ez már a The Stick of Truth-ban is, de bizonyos értelemben ez a játék most sokkal inkább közel áll egy igazi South Park-filmhez, csak éppen nem annyira zseniális, mint az eddigi egyetlen mozifilm, a Nagyobb, hosszabb és vágatlan volt. Grafikailag újra minden szuper, továbbra is pontosan úgy néz ki az egész, mintha valóban a sorozatot néznénk, a játékmenet viszont pár ponton változott, főként a harcok tekintetében történt némi finomítás, és nem is baj, hogy ez történt, mert sokkal jobbak lettek a küzdelmek miatta.

Ezúttal is körökre osztott harcokat kell vívnunk, de most egy négyzetekre osztott pályán megy a szuperbunyó, ahol fontos az elhelyezkedésünk, mivel a különféle támadásainknak különféle hatósugarai vannak, amiket egy mintában mutat meg nekünk a játék, amint kiválasztjuk a támadást. Nem mindegy, hol állunk és hol állnak a társaink, ugyanis egy-egy haverunk blokkolhatja a támadásunkat, és ezzel nem nagyon fogunk tudni mit kezdeni. A mozdulatsorokat egyébként a játék előrehaladtával változtathatjuk, kibővíthetjük, mint ahogy kiválasztott kasztunknak is adhatunk pár gellert, aminek megfelelő extra képességekkel ruházhatjuk fel karakterünket. A karakterfejlesztés is jobban kitalált, több lehetőség nyílik az Új fiú felpimpelésére, mind képességekben, mind pedig külsőségekben, Morgan Freeman ráadásul megtanít minket kraftolni is, ami hasznos lesz, ha különféle cuccokat kellene összeraknunk, amelyek segíteni fogják boldogulásunkat a South Park-i szuperhősmezőn.

A South Park: The Fractured But Whole valahogyan egyszerre lett egyszerűbb és bonyolultabb elődjénél. Az biztos, hogy érezhető az előrelépés a The Stick of Truth után, ami egyébként kifejezetten olyan játék volt, amit a rajongók már régóta szerettek volna megkaparintani. Ez most még olyanabb játék. Nem annyira öncélúan beteg, visszafogottabb, de kidolgozottabb és átgondoltabb, a szuperhősvilága nagyon, de nagyon szerethető, a karakterei kellemesen idióták, és tökéletesen tudja azt hozni, amit a sorozat hoz mostanában. Ami ugye sokak számára nem lesz elég, de a South Park régi nagy klasszikusait már úgy tűnik, semmi sem fogja felülmúlni.

Viszont ha még mindig rajongó vagy, akkor nem akarhatsz a Mosómedve haverjainál jobb csapattal játszani. Marha jól figurázzák ki a Marvel és a DC karaktereit úgy is, hogy a legtöbbjüknek közük sincs hozzájuk, bár azért Timmy Xavier professzor-párhuzama bőven kimeríti az erős paródia fogalmát, mint ahogy Jimmy is egy paródia Flash-ként, de a készítők valahogy ezt a hogyan figurázzuk ki az ezerszer kifigurázott szuperhősöket-dolgot is nagyon jól értik. Elég valószínű, hogy lesz folytatása, és már most nagyobb téteket tennék arra, hogy legközelebb az örök Star Wars-Star Trek ellentétet veszik majd elő Cartmanék, de ha csak „simán” visszatérnek South Parkba, hogy egymásnak ugorjanak valami egyszerű ok miatt, akkor sem fogjuk kikérni a panaszkönyvet a Medicinal Fried Chickenben.