Nem tudsz, mert Judd Apatow összes filmjében megszereted a főhőst, akkor is, ha elvileg szerethetetlenek. Ettől nagyszerű ez a fazon. Meg a Staten Island királya.

Judd Apatow imád olyan emberekről filmet készíteni, akik nem különösebben kedvelhetőek. Ott van például a jó öreg szűz Andy, a Felkoppintva füves Benje, a Kész katasztrófa katasztrofális Amyje, és most Scott, aki mindannyiukat kenterbe veri. A Staten Island királya főhőse a legelcseszettebb Apatow-karakter mind közül, de ez a faszi még egy morális hulladékból is képes lenne több mint két óra alatt szerethető karaktert faragni.

Scott nem áll messze a pöcegödörtől, napjait ugyanis az teszi ki, hogy haverjaival lóg, be is tépnek mindig rendesen, nem dolgozik, nincs normális barátnője, az anyján élősködik, a testvére vérét szívja, és bármikor kitetovál egy kiskorút, ha megkéri. Mondjuk úgy, Scott egy pöcs. Pedig vannak neki is álmai, elég nagyok, de fogalma sincs, hogyan valósíthatná meg őket, és persze azt sem tudja, hogy elég-e ahhoz, hogy megvalósíthassa az álmait. Vagy hogy egyáltalán van-e joga álmodni bármiről.

Nem véletlenül Pete Davidson alakítja a főhőst, ez a film ugyanis valamelyest az ő útját mutatja be, a színész édesapja ugyanis tűzoltó volt, aki a szeptember 11-i terrortámadás alatt vesztette életét, aztán depresszióval küzdött, és nem volt éppen egy kedves, szerethető figura. Humora persze akkor is volt, de azt a fene se gondolta volna, hogy a Saturday Night Live-ban, és néhány filmben mellékkarakterként egészen jókat gurító Pete elvisz a hátán egy ilyen dramedyt.

A Staten Island királya főszerepét nem csak megoldja, de brillírozik benne, végül is valamennyire könnyű dolga van, mert magát kell adnia. Davidson minden arcrezdülésében ott van a teljes zavarodottsága, a depressziója, de a vágy is, hogy egyszer szeretne megszabadulni a démonaitól. Pont ettől működik.

Ez az Apatow-film most nem annyira harsányan vicces, de elképesztő, hogy tulajdonképpen két humoristától működik igazán, és nem azért, mert sorozatban löknék a poénokat. Davidson mellett ugyanis itt van Bill Burr, aki standuposként egy igazi zseni, képes a legsuttyóbb humort érzelemmel és ésszel előadni, vagy legalábbis néha rettentően okosan belecsempészni a mondanivalójába, amitől eddig is tudtad, hogy benne van egy igen erős színészi játék lehetősége. És meg is jött. Bill Burr olyan brutálisan jól játszik, hogy innentől nehéz lesz elhinni neki, ha suttyóként lép fel a színpadon.

De igazából az a jó az Apatow-filmekben, hogy mindenkiből valami kivételesen jó jön elő. Nem nagyon kell a rendezőnek megizzadnia Marisa Tomei vagy Steve Buscemi alakításával, de mondjuk még a Trainwreckben Amy Schumerrel valószínűleg meg kellett, itt pedig az utolsó mellékszereplő is teljesen természetes, a film pedig ettől abszolúte hihető és életszerű.

Hogy mennyire szerethető, az csak azon múlik, hogy mennyire cseszi fel magát az ember azon, mennyire nem képes a környezete kilökni magából Scottot, aki mindent tönkretesz maga körül, de tulajdonképpen pillanatokra megvillan benne valami, valami reménykeltő, egy pici jó, amivel lehet dolgozni a jövőben.

És persze ahogy minden Apatow-filmben, itt is óriásit fejlődik a szerethetetlen főhős, kiderül, hogy az élet nem is annyira mocskosul pocsék, közben pedig lehet párszor röhögni. Ha nem is igazán nagyokat, de azért ott van a filmben Apatow humora, amibe most jóval több dráma keveredett a szokásosnál. Néhány beszólást simán lehet majd idézgetni akár jóval később is, a szinkron ráadásul még ad is pár extra poént, a fordítás ugyanis remek lett, szóval itt az ideje elmenni moziba, és megnézni Scottot, meg a haverjait és kiscsaládját magadnak, aztán egy picit a te életed is jobb lesz, mert tudni fogod, hogy közel sem vagy olyan elcseszett, mint ezek az alakok, és ha nekik sikerült jobbá tenni az életüket, akkor neked gyerekjáték lesz.

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.