Már 24 órája nem csajoztál be a Szigeten? Baaaaazzz… – üvölti egy fiú egy másiknak a Nagyszínpad előtt. De kinek van kedve csajozni ilyen melegben? Vagy már minden mindegy? Nincs is annál szexibb, mint amikor az A38 színpadról kifelé menet beragadsz egy hatalmas, félmeztelen férfihorda gyűrűjébe, akik úgy csillognak az izzadságtól, mint önjelölt romantikus vámpírok az Alkonyat-ból. Szexi. Nem vagyok nőből, de nagy valószínűséggel még egy kiló hurka is izgatóbb lehet. A csajok sajnos jobban bírják. Előkerülnek a bikinik, de csak elvétve. Hát élet ez?

Érezhetően kevesebben vannak a Szigeten, ami furcsa módon csak a koncerteken látszik, az utakon nem, ott még mindig tömegek vánszorognak A pontból B-be. Pedig az utcákon az élet teljességgel vállalhatatlan, az egyetlen kibírható pont a hőségben pont a Nagyszínpad, ahol némi vízpermettel oldják meg az életben maradást – meglepően nagy sikerrel. Így történhet meg az, hogy a 43 fokos kánikulában tömegek ugrálnak Dizzee Rascalra, aki korrekt programja ellenére sem tudja elérni, hogy a fesztiválon az őt megillető valamelyik későbbi idősávba kerüljön.

(Fotó: Mohai Balázs)

De többen is pórul járnak a hely- és időválasztásnak köszönhetően. A The Joy Formidable úgy került délután négyre a Party Arénába, hogy zenéjükben a lakossági elektronika mértéke megegyezik egy Tarr Béla-filmben található autósüldözések számával. Nincsenek sokan, talán azért sem, mert a koncert olyan borzasztóan hangzik, amit én még nem tapasztaltam, konkrétan visszasírtam barátaim első művházas koncertjét, ahol a keverő mögött elaludt a munkában megfáradt jómunkásember. A banda ettől függetlenül teljes energiával nyomja, a körülmények áldozatai ők, de annyi baj legyen, legalább sikerül tényleg erőből lerúgniuk az egyik kamuhangfalat.

Eközben ugyanabban a galaxisban Alex Clare a Nagyszínpad indokolatlanul korai idősávjában tesz meg mindent a párosodás elősegítéséért, az erősen mackósodó Clare a buli előtt felöltözött rendesen, de nem gondolta végig a szettet, ezt onnan lehet tudni, hogy kék hosszú ujjú ingjében és farmerében meglehetősen sokszor hivatkozik arra, hogy melege van. Ja, hát a színpadon nincs vízpermetező? Így tetszett járni, tessék lejönni a közönség közé énekelni!

Ja, hogy a Skunk Anansie meg is csinálja? A még mindig brutális energiákat megmozgató Skin leülteti a földre a közönséget (mert nincs is jobb annál, mint egy koncerten guggolni a porban, a 40 fokban), besétál, énekel, de előhúzza a tarsolyból régi barátját, a rajongói kezeken állást is. És még mindig működik. Valami hasonló energiamombával érkezik egy nappal később a Biffy Clyro is. Erről bővebben ide kattintva tudhatsz meg többet.

(Fotó: Mohai Balázs)

Nick Cave eközben nagy valószínűséggel a backstage-ből nézi Skint, és azt mondja, fakkje, ilyet én is akarok. A zseni gyakorlatilag hibátlan koncertje alatt (olvasd el teljes kritikánkat róla itt) fogja magát, és ugyanúgy rááll néhány nézői kacsóra, de a fizetővendég valószínűleg kicsit kínosabb mosollyal igyekszik az égig emelni a punktarajos istennő súlyánál feltehetően igencsak masszívabb Cave-et, aki még mindig szeret a nézők elé felállított kordonnál dalolászni a közönségnek. És ez így van jól. Ez az igazi show, nem a léggömberegetés, és a szélforgóparti, bár akkor még nem tudjuk, hogy abban az időpontban nagyobb meglepetések is érhetnek minket.

Eközben az A38 színpadon: néhány német fazon, bizonyos Deichkind olyat mutat, hogy arról lemaradni kár lett volna, mintha a Belgát felszoroznád ezerrel, és erős szürreál-köntösbe bújtatnád a műsort. Óriás úszómesteri széken ülő bizarr fazon, csillogó pajzs mögül előbújó Frankie Goes To Hollywood-imitátor, LED-es piramisfejek, férficsöcs, sörpocak és németek, ameddig a szemed ellát. Mikor beazonosítok egy gyerekkori Viva-függésből ismert tracket, és elkezdem énekelni a refrént, a németek elismerően vigyorognak, bevonnak, együtt rappelünk, együtt dobog a szív. A nemzetek összetartásának dala. Bon Voyage. Németül rappel egy magyar srác, a dal refrénje pedig francia köszönést tartalmaz. Ha ez nem multikulti, akkor mi az?

A cigi biztosan nem. Jól jegyezzük meg ezt a szót, mert hamarosan lecseréli az aranyat. Érték ez, amiért ölni lehet, főleg ha nincs, vagy ha kevés van belőle. A Sziget Fesztivál egyetlen Nemzeti Dohányboltjában most vagy több tonnányi aranyat rejtegetnek, vagy csak annyi biztonsági őrnek kellett hirtelen munkát adni, amennyi nagyjából még befér abba a pici terembe, amelybe még csak nem is mindenki teheti be a lábát. Nézzük végig a fárasztó procedúrát, melynek eredményeképp az ember cigit gyújthat!

Először is: csak személyivel/útlevéllel nyílik ki számodra a füstök kapuja, erre két–három dedikált ember figyel a bejáratnál. Tegyük fel, bejutsz. Ott egy újabb biztonsági figyel arra, hogy megfelelően haladj előre, majd vásárlás után egy újabb biztonsági figyel arra, hogy elhagyd a helységet. Ilyenkor már azért csak-csak elgondolkodom, vajon mennyire lehet veszélyes a dohányzás. Vajon nem csak rákot okoz, hanem egy óvatlan pillanatban előugrik a dobozból, és lerúg pörgőből? De jó, hogy ilyenkor velünk van néhány erős ember, aki visszarúgja őket az anyjukba!

Egyébként is nagyon figyelnek ránk és a környezetünk egészségére is az ingyenesen felmarkolható csikkgyűjtővel, ami tulajdonképpen egy aprócska tárca, amelybe belehelyezheted az elszívott cigik maradványait ahelyett, hogy a földre dobálnád mindet. Remek. A fesztiválokon kívül teljesen értelmezhetetlen ügy ez, hiszen nincs is jobb, mint egy rahedli csikkel a zsebünkben kolbászolni, amíg nem találunk egy kukát. Szia, elrakhatom a csikkemet a csikktartódba? – szólhatna az idei év csajozós szövege a Szigeten, de szerencsére még nem ebben a párhuzamos univerzumban élünk.

(Fotó: Botond Márton)

Akkor már legyen inkább ez: Hétre ma várom a nemzetinél! A dohányboltnál, ahol egy kétségbeesetten tébláboló középkorú francia férfi (ránézésre negyven feletti) megkér két sorban állót, hogy legyenek oly kedvesek, és hozzanak neki egy dobozzal, mert nem engedik be. Nem hiszik el, hogy elmúlt 18. Vicces. Pár perc múlva már boldogan, de továbbra is értetlen arccal pöfékel a bejárat környékén, ahol három srác vázolja az aznap esti programját. Meg kell húznom ma este néhány ribit! – mondja egyikük nyilvánvalóan sík józanul, mire a barátja lemondó tekintettel a következőt feleli: Hagyd már, sosem volt tehetséged ehhez! – válaszolja kiábrándítóan, majd egy sóhajtás után elhallgatnak. Kegyetlen az élet. Nekik már csak a korsó sör marad, azt legalább meg lehet húzni bármikor hatnegyvenért.

(Főkép: Mohai Balázs)