A Thor: Szerelem és mennydörgés a nyár blockbusterének ígérkezett, aztán a valaha volt egyik legrosszabb Marvel-mozi lett belőle, és ezt a gyomrost a zseniális Taika Waitititől kaptuk. Ennyire mérgesen ritkán távozunk vetítésről.

Már csak azért is fájó a csalódás, mert Waititi egyszer már letett az asztalra egy szórakoztató, kellemesen formabontó szuperhősös mozit a Thor: Ragnarök képében, ami az addig csak az útját kereső Viharistent az MCU egyik legviccesebb hősévé léptette elő. Persze, akadtak olyanok is, akiknek nem tetszett ez az éles váltás, de az új-zélandi rendezőnek könnyedén sikerült eltalálnia a közízlést. A Ragnarököt mi is szerettük, ezért tűkön ülve vártuk a negyedik egész estés Thort, ami

legnagyobb meglepetésünkre olyan rossz lett, hogy már a kritika címében egyértelművé kellett tennünk, mit gondolunk róla.

Már akkor elkezdtünk lelkesedni a filmért, amikor kiderült, hogy a főgonosz szerepére a Marvelnek nem kisebb sztárt sikerült megszereznie, mint az Oscar-díjas Christian Bale-t, aki nem gyakran adja a nevét olyasmihez, amiben nem hisz, de így utólag nem igazán értjük, mit láthatott a Szerelem és mennydörgés forgatókönyvében. Ő játssza Gorrt, aki csalódik a népe által imádott természetfeletti lényben, ezért megesküszik, hogy egy erre alkalmas fegyver birtokában megöli az univerzum összes istenét.

A Végtelen háború és a Végjáték megmutatta, hogy a Marvel Studios egy évtizednyi termékeny működése után is lehetséges olyan gonoszokat alkotni, akik karizmatikusak, érdekesek, a motivációik érthetőek és még a jellemrajzuk kidolgozására is maradhat némi idő. Nos, szegény Gorr nem ezt a kategóriát fogja erősíteni. A bosszú, mint motiváció ma már a kevésnél is kevesebb, és hiába igyekszik Bale, hogy legalább a gesztusok szintjén hihető legyen a karaktere, a forgatókönyv finoman szólva sem siet a segítségére.

A sztori ugyanis bántóan vékony, még úgy is, hogy beköszön egy régi-új szereplő Jane Foster (Natalie Portman) képében, aki újra összerakja a Hela által darabokra tört Mjölnirt, hogy női Thorként csatlakozzon a Gorr legyőzésére verbuválódott csapathoz. Az már a játékidő első felében feltűnt, hogy nem ez a film fog újat mutatni, ha a szuperhősös alkotásokban látható összecsapásokról van szó. Le kell írni:

Waititi alkotásának akciójelenetei már-már unalmasak.

A bunyó minden kreativitást nélkülöz, ahol pedig ki lenne találva a koreográfia, ott a túltolt effektek vagy a nem túl erős CGI töri le a néző lelkesedését. Nyújt némi vigaszt, hogy legalább a humor rendben van, de a második etapra ez a szegmens is elkezd besülni, a finálé pedig már annyira elképesztően gagyi és unalmas, hogy alig hittünk a szemünknek.

Nem az a baj, hogy a túlélésre ítéltetett szereplőket kőegyszerű sztoripajzs védi, és nem is az, hogy a cselekményt itt-ott akár még bakinak is beillő következetlenségek színesítik, inkább az, hogy a film a vége felé émelyítően szirupossá válik, miközben képtelen érzelmileg bevonni a nézőjét. Feszültségnek nyoma sincs, és akit nem szórakoztat, hogy Thornál talán még Forrest Gump is érettebb mind értelmi, mind érzelmi szinten, az egy idő után a humort sem fogja értékelni.

Ne tévesszen meg senkit a 16-os korhatárbesorolás! Bár Chris Hemsworth jó előre beharangozott seggvillantása valóban megtörténik kikockázás nélkül, ettől még nem kell féltenünk a gyerekeinket. A Szerelem és mennydörgés ezenfelül sajnos se nem véres, se nem szabadszájú, ellenben két karaktere is a saját neméhez vonzódik, sőt, Korgról kiderül, hogy a faja csak hímnemű egyedekből áll, ő maga pedig a film végén egy kedves bajuszos sziklaemberrel áll neki a gyerekcsinálásnak, az ilyesmit pedig kis hazánkban nem lehet gyermekeknek mutogatni, mert az apróságok tutira bemelegednének. A Disney tehát ezúttal is fullba nyomja a népnevelést, és bár most egy kicsit talán tényleg messzire ment, a 16-os karika még így is megmosolyogtató.

Ha jobban belegondolunk, a korhatárbesorolás tényére ebben az esetben nem is a megmosolyogtató, inkább a tragikus a helyes jelző, ez a film ugyanis inkább a gyerekek, mint a felnőtt rajongók számára lehetett volna igazán szórakoztató. A Szerelem és mennydörgés jól indul, lehet röhögni a kívülről alfahím, belülről kiskamasz Thoron, aki valószínűleg pont azért lett ilyen, mert a film rendezője is javíthatatlanul gyermeklelkű. Amikor ennek az eredménye egy olyan film, mint például a Jojo Nyuszi vagy a Vademberek hajszája, annak nagyon tudunk örülni, most azonban a játékosság és a könnyedség kíméletlenül átcsúszik infantilizmusba.

A negyedik Thor-mozinak egyetlen olyan pillanata sincs, amire érdemes lenne emlékezni. Itt-ott vicces, de izgalmat, eredetiséget vagy látványt csak nyomokban tartalmaz. Reméljük, Waititi ezzel búcsút int a Marvelnek, és visszamegy inkább szerzői filmeket gyártani, mert azzal mindannyian jobban járnánk.

Thor: Szerelem és mennydörgés

  • Nagyjából a feléig még vicces
  • Christian Bale-nek egydimenziós gonoszt írtak
  • Unalmas, minden kreativitást nélkülöző akció
  • Émelyítően szirupos
Player-méter
5
És ezt olvastad már?
Egyre népszerűbb egy videó, aminek gyártója azt állítja, hogy a Metallica rasszista