Olyan mákom van, hogy egyszer már sikerült tisztáznunk, érdemes-e beinvesztálnod a Tom Clancy's The Division világába, így nem kell lefutnom újra a kötelező köröket.
Ha tanácstalanul toporogsz a videojáték-szaküzlet polca előtt, akkor tehát nincs más dolgod, mint elolvasni ezt...
...és ha úgy érzed, az ott feltett kérdések javára igennel tudnál válaszolni, akkor nyugodtan csengesd ki a vételárat az Ubisoft sorozatának második darabjáért. A The Division 2 ugyanis a játékmenet szintjén gyakorlatilag mindenben fejlődött, ráadásul okosan, vagyis a hibákat javítva, a jó dolgokat viszont megtartva, bár azért itt-ott lehetett volna kicsit nagyobb léptékkel haladni.
Első pillantásra ugyanis az új eresztés olyan, mintha nem is egy teljes értékű folytatás, hanem csak egy kiegészítő lenne. Grafikai tekintetben legalábbis mindenképp. Igaz, a lokáció ezúttal nem New York, hanem Washington, és végre nem tél, hanem tavasz van, de a látvány miatt nem fogja letenni a haját, aki az első részen szocializálódott. Nagyjából ugyanazt a minőséget kapod, ugyanazokkal a hibákkal, vagyis a pop-up és a textúrák nyugdíjas tempójú betöltése még mindig jelen vannak, és beragadásokkal is találkozhatsz itt-ott. Ezeknél sokkal zavaróbb a néhol totálisan indokolatlannak tűnő framerate-esés, amibe mi igen gyakran belefutottunk PlayStation 4-en.
Áttérve a játékmenetre, még mindig a hibákat sorolva, ott van az a jelenség is, amit egyébként egy ilyen RPG-shooter hibridben nem igazán lehet kikerülni, nevezetesen, hogy a magasabb szintű ellenségekbe alacsonyabb szintű játékosként annyi ólmot kell pumpálnod, hogy vízhólyag nő a mutatóujjadra. Ez egy hagyományos kardozós-varázslós szerepjátékban nem szúrja ki annyira az ember szemét, mint itt, na de nem is igazán lehet kikerülni, ezért az ember nagy hümmögve elfogadja.
Azt viszont már nem ilyen könnyű lenyelni, hogy az ellenfelek néha a semmiből bukkannak elő, és ezt tessék szó szerint érteni! Amott egy oszlop, nem futott be mögé senki, de mégis onnan jön elő a rosszarcú. Aki ráadásul segghülye, mert a The Division 2 gépvezérelt ellenfeleinek mesterséges unintelligenciája egy tamagocsi szintjén mozog. Eszük nincs, de legalább sokan vannak, ami simán kihívás, csak nem annyira izgalmas, mintha az ellen helyezkedne, kreatívan használná a fedezékeket és a fegyvereket, neadjisten, taktikázna. Na, ilyet nem látsz tőlük, az tuti.
Olyat viszont igen, hogy rohannak feléd, az állig felfegyverzett ügynök felé, hogy ökölharcban mutassák meg, ki a faszagyerek. Mint abban a viccben, amiben az egyszeri vagánycsávó leoltja a késsel hadonászó útonállót, hogy "debutavagy, hát itt tűzharc lesz". Szóval ilyen téren is lehetett volna fejlődni egy picit.
Ugyanakkor a lootrendszerben, a fegyverek, statisztikák tápolásában és a karakter fejlesztésében a második rész nem hibázik. És itt meg is állok, mert annak részletezése, hogy hogyan lehet elosztani az XP-t, meg az SHD-technológiát, csak játszva izgalmas, leírva maximum annyira érdekfeszítő, mint A kőszívű ember fiai. Jobb lesz mindenkinek, ha inkább a játékból szerez erről tudomást, és nem én untatom vele.
A fedezékes harc már nem fejlődött ilyen látványosan. Minden pont annyira élvezetes és pont annyira áll kézre, mint az előzményben, vagyis nagyon. A sztori is nagyjából ugyanaz: a világ a mutálódott hímlővírus miatt még mindig rottyon, ember embernek farkasa, oda az USA, blablabla, ilyesmi...
Na de jön a hétköznapi embereknek álcázott, valójában alvó katonákból álló hadsereg, és veled az élen felcsévéli az összes rosszfiút, akik ezúttal is négy frakcióba tömörülnek. A Hiénák házibarkács szakkörön felizmosított rohadékok, akik nem annyira bikák, cserébe nincsenek kevesen. Aztán vannak még a piromán vallási fanatikusok, öngyilkos merénylőkkel felturbózva, és egy exkatonákból szerveződött banda, a True Sons, akik már egy kicsit profibb imiddzsel nyomulnak. Az igazi kemény arcok csak a sztori végigjátszása után esnek neked. Ők a Fekete Agyar nevű félkatonai szervezet, akikkel szemben már olykor a tapasztaltabb játékosok is megizzadnak.
Na nem azért, mert annyira okosak, hanem mert nyelik az ólmot, mint Spongyabob, és úgy ugrálnak elő minden kő alól, mint a lemmingek. Szóval van mire lőni, és van miért bebújni a beton mögé. Ez ráadásul ezúttal is kooperatív módban a legnagyobb móka. Egyedül is nyomhatod a sztorit, úgy is meghálálja a törődést a program, de egy haverral vállvetve taktikázni értelemszerűen sokkal nagyobb élmény.
És tényleg lehetne még oldalakat zengeni arról, hol és mit finomított az Ubisoft a játékmeneten (ezúttal például nem egy Dark Zone van, hanem sok), de azzal együtt a teszt már annyira átmenne száraz leírásba, hogy akkor már inkább elmagyarázom a másodfokú egyenlet megoldóképletét... Hoppácska, csak most jövök rá, hogy már arra sem emlékszem. Na szép!
Az Ubi viszont nem felejtette el, mi volt nem teljesen kerek a Tom Clancy's The Division első részében, és a második epizódra ezeket a sarkokat szépen lekerekítette. Bár a start nem volt mentes a fájdalmas, olykor akár a küldetéseket is bebuktató bugoktól, ehhez sajnos a masszívan online módokra fókuszáló címek esetében mostanra már hozzászoktunk. (Anthem-szintű kínlódástól ne tartson azért senki!)
Végszóként talán ezzel tudom a leghatékonyabban összefoglalni mindazt, amit a játékkal kapcsolatban érzek: soha rosszabb folytatást! Ha szeretted az elsőt, ezt még jobban fogod, ha az kimaradt, nem fogod értetlenül vakarni a fejed, ha ezzel kezded az ismerkedést.