Guillermo del Toro egy jól irányzott rúgással elküldi Optimus Prime-ot az anyjába. Nem repül nagyot, de a Tűzgyűrű még így is jobb, mint a Michael Bay-pokol.
Mit várjon a néző egy olyan filmtől, amelynek az előzetesében egy csepeli tízemeletes panel méretével megegyező robot nekivág egy gigantikus teherszállító hajót egy kispesti tizenegy emeletes panel méretével megegyező szörnynek? Kidolgozott karaktereket? Nem igazán. Tökéletesre polírozott cselekményt? Maximum álmainkban. Kliséktől mentes párbeszédeket? Nincs az az isten. A Tűzgyűrű már a trailerei alapján is agyatlan, de szájtátósan látványos mozinak ígérkezett, és pontosan teljesítette azt, amit ígért.
Guillermo del Toro filmje úgy küldi el az anyjába a Transformers-filmeket, hogy közben a Transformers-filmek közel minden hibáját felfedezheted benne. Hogy lehet ez? Úgy, hogy itt egyik sem lesz zavaró, ráadásul mindezt olyan körítésbe csomagolja, amibe nem nagyon lehet belekötni. Tudja, hogy a gyerek és a felnőtt, aki kapott valaha a búcsúból Transformerst, és vett hozzá valamilyen jobbára meghatározhatatlan gumiból készült, jobbára meghatározhatatlan dínószerű szörnyet is, majd a nappali padlóján egymásnak engedte őket, nem akar mást látni, mint hatalmas szörnyeket, akik hatalmas robotoknak feszülnek. És az sem lenne baj, ha mindez úgy nézne ki, hogy kiessen a szánkból a popcorn. Spoilerveszély: úgy néz ki.
Toro tudja, hogy ez így önmagában azért nem áll meg a lábán, úgyhogy kanyarint még valamicske történetet is az egészhez: megreped egy dimenziókapu az óceán mélyén, és kaijuk, azaz óriási szörnyek jönnek át rajta. Az elsőt még sikerült önerőből, repülőkkel és tankokkal legyőzni, de városok pusztulnak el közben, ezért ráébrednek, hogy hoppáré, itt bizony hatalmas robotokra, azaz jaegerekre lesz szükség a teljes siker érdekében. A nemzetek összefognak, a robotok megépülnek, a pilótáikat pedig hősként kezeli a nép. Egészen addig, amíg egy platinába öntött Chuck Norrisnál is keményebb kaijuk érkeznek a Földre, és meg nem kérdőjeleződik a robotos módszer alkalmazhatósága.
Kezdjük ott, hogy a Tűzgyűrű annyira betegesen jól néz ki, hogy az valami emberfeletti, az akciójelenetek annyira szépek, hogy legyél akár gyerekből, akár felnőttből, óriási robotokkal álmodj az éjszaka, vagy legalábbis meg akard nézni gyorsan újra a Szuper haver-t. A jaegerek az Imax-vászonról valósággal kikacsintanak rád, és azt kérdezik: ugye te is szeretsz? Hát persze, mindennél jobban! Mert ki ne szeretné a monstre-robotokat, akik monstre Godzillákkal harcolnak? Hát mindenki volt egyszer gyerek, persze hogy látni akarja, hogy is megy ez a nagy vásznon.
A Tűzgyűrű azonban pont akkor nem tud működni, amikor az egydimenziós karaktereit próbálja kibontogatni teljesen közhelyes, ezerszer látott módon. Néha nevetségessé, erőltetetté válik emiatt, de amekkora dög, még ezért sem tudunk haragudni. Még akkor sem, ha egy mozira összegyűlik minden akciófilmes sablontörténés és sablonfigura, a szigorú katona apuka neveletlen katona fiúval, a bizonyítani vágyó lány tábornok faterral, lesz itt szerelmi szál, lesznek vicces kinézetű oroszok, agyament tudósok, hősök, borzasztó dialógusok (Idris Elba lelkesítő beszédét például a közhelyszótár első hat mondatából ollózták össze, ami rém kellemetlen), de a rohadt életbe is, ez a film még így is rendben van.
Rendben van, mert nem veszi komolyan magát. És nem úgy, ahogy a Transformers-filmek csináltak magukból egyre nagyobb hülyét. Vékony határmezsgyén mozog, amelyről csak nagyon ritkán és akkor is csak egy pillanatra tér el, és bár néha buta, mint egy makkos cipő, soha nem felejt el szórakoztató maradni. Erről az olyan mellékszereplők is tehetnek, mint Ron Perlman, akinek sikerült odaadni a film összes poénját, beköszön még Torrente, azaz Santiago Segura is, vagy a szándékosan eltúlzott tudóskarakterek, akiket akkor sem lehet utálni, ha egyébként más filmben már tarkón vágtuk volna őket egy masszívabb hólapáttal. A Tűzgyűrű veszettül szórakoztat, de azért jóval több kellett volna ahhoz, hogy klasszikussá váljon. Michael Bay blődlijeinél viszont százszor jobb.