Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Axl Rose lett hivatalosan az AC/DC új énekese a zenekar most futó, Rock Or Bust világ körüli turnéján. Összeírtuk, hogyan is érezzük magunkat a frontemberváltással kapcsolatban.

Április 15-én az AC/DC saját weboldalán, sajtóközleményben is megerősítette az akár április elsejei viccnek is gondolható pletykát, miszerint a Guns N' Roses frontembere, Axl Rose veszi át Brian Johnson helyét a zenekarban. A döbbenetes énekesváltásról szóló hírt pedig még tovább erősíti, hogy április 17-én, szombaton, a Guns Coachellás koncertjére beugrott Angus Young, hogy együtt nyomják le a Whole Lotta (Axl) Rosie-t. Íme:

Először is tisztázzuk, ha lemaradtál esetleg erről a rocktörténetet író eseményről, hogy a váltás nem azért történt, mert bármi konfrontáció lett volna Johnson és a zenekar között – azért ha harminchat évig bírták együtt, valszeg' nem most fognak hajba kapni valami piás nőügyön hatvan-x évesen. Hanem arról van szó, hogy Johnsonnak, aki 1980 óta könyörtelenül visítja az AC/DC-t, azt mondták az orvosai, hogy teljesen elvesztheti a hallását, ha még tovább turnézik giganagy színpadokon. Az énekes pedig érthető okokból a hallást választotta a süketség helyett, így kénytelen volt visszavonulót fújni kábé a turné kezdetén.

A zenekar pedig ahelyett, hogy lemondja az egész Rock Or Bust világturnét, úgy döntött beültetik az egyelőre sérült lábú Axl Rose-t a Dave Grohltól kölcsönzött trónba, hogy nyomja velük májustól a rockot. Na ennyit az infókról, jön a cikk véleménycikk része, mert nehéz már magamban tartani a mellékneveket.

Először is az első, mindent felülíró, primer érzésem – és ha már rockról van szó, engedtessék meg, hogy szó szerint leírjam:

MI.A.ZSÍROS.FŰZFÁNFÜTYÜLŐS.LÓFASZ.

És most mindez cizelláltabban: ennél neccesebb és megosztóbb frontemberválasztást nehezen tudtam volna elképzelni. A világ valahogy bukfencet hányt bennem, valami kibillen az egyensúlyból, megváltozott a kozmosz képlete. Olyanfajta istenkáromlásnak hangzik, mintha Mick Jagger bepattant volna Morrison helyére a Doorsban vagy Rob Plantet lecserélték volna Ozzy Osbourne-ra. Nem mintha bármelyik énekes rosszabb lenne a másiknál, egyszerűen annyira különböző legendáriumokról van szó, hogy az összemosásukkal felborul valami rocknorma az emberben.

Plusz a dolog pikantériája az, hogy nem is lehet teljesen kifütyülni ezt az Axl/DC dolgot, még ha szeretnénk is.

Ugyanis az AC/DC-nél már 80-ban volt egy irdatlan frontemberváltás, miután a legendás Bon Scott belefulladt a saját hányásába egy túlalkoholizált éjszaka után. Rengetegen akkor kiírták a szívükből az AC/DC-t és fújjogtak, hogy a zenekar új énekest választ és nem oszlanak fel. Brian Johnson az első években nagyon megosztó választás volt, de például az egész Back In Black se lett volna, se Hard as a Rock, se semmi és az AC/DC meghalt volna Scottal együtt ahelyett, hogy még 36 évig felszarvazzák a világot a legjobbféle ausztrál rockkal. Jó lett volna? Nem.

Van az úgy, hogy zenekartagok jönnek-mennek, az AC/DC eredeti felállásából is csak Angus Young van meg már évek óta. Most egy énekes ment, jött egy másik: ráadásul milyen legendás valaki!

Oké, lehet savazni Axl-t: mert ő lehetne a teljes alakos fotó a Rocktörténelem Legnagyobb Seggfeje poszteren, plusz mert az utóbbi években alig bírja még a saját számait is kiénekelni, vizuálra meg úgy fest, mint egy böllér.

De ne feledkezzünk el azokról az évekről, mikor ő volt kérdés nélkül a rockisten. A Guns bombaként robbant be a zenei életbe és létrehozta a glam rockot. ’87-ben jöttek ki az Appetite for Destruction-nel, amihez fogható rockalbum szinte nincs is a történelemben: a számok fele mind sláger attól a naptól kezdve, hogy megjelent egészen eddig a percig – és ez nem lett volna így akármilyen más énekessel. Axl Rose-t a legnevesebb orgánumok többször is nevezték minden idők legjobb rockénekesének hihetetlenül különleges hangszíne és energikus performanszai miatt.

Tehát teljesen lehúzni Axl-t nem ér. Beugrik egy már totál lezsírozott turnéra, mert Johnson egészségügyi okokból nem énekelhet. De AC/DC-nek nevezni a mostani felállást is elég nehéz, frontembernek pedig tuti nem Axl-t hívnánk, hanem a 61 évesen is iskolásfiú szerkóban rohangáló Angust. Az Axl/DC vagy az Angus Young és barátai band sokkal helytállóbb név lehetne, mert így, hogy már tényleg csak egy tag van az eredeti felállásból, inkább tűnik önmaga tribute bandjének az AC/DC, semmint az igazi, valódi váltakozóáram/egyenáramnak.

A rajongók túlnyomó része persze rohadt dühös, rengetegen váltják vissza a jegyeiket. Viszont a die-hard fanok közül sokan bevédték a dolgot és azt mondják, így is el fognak menni a koncertekre: szerintük az AC/DC nem halt meg ezzel; csupán egy ideiglenes beugrásról van szó, amíg Johnson állapota remélhetőleg javul és megint full mellbedobással dübörögtetheti a színpadot. De egy Brian Johnson nélküli AC/DC-t AC/DC-nek hívni, miután 36 évig csapta a zenekarban, valahogy igen sértő. Ilyen esetben szerintem a tiszteletteljes húzás az lett volna, ha törlik a turnét és nem csinálják végig Johnson nélkül. Nehéz nem a pénzt látni a mögött, hogy mégis tovább tolják – de természetesen a zsében nem csak a zenekar érintett: ez egy sok millió dolláros biznisz, kötött helyszínekkel, logisztikával, szerződésekkel, más bandákkal; ha félretesszük az etikai és morális elveket mindenkinek elképesztő szívás lenne törölni ezt a turnét.

Még egy utolsó kérdés: miért pont Axl? Azon kívül, hogy már a kezdetektől elég sokszor játszották a Whole Lotta Rosie-t, a két zenekar között nincs sok kapcsolat és Axl-nek eléggé más hangszíne van, mint Scottnak vagy Johnsonnak. Tehát miért nem rendeztek meghallgatásokat egy új énekesért? Miért nem valaki olyat választottak, aki mondjuk évek-évtizedek óta AC/DC cover band frontember és már erre van felhangolva a torka? A kézenfekvő válasz megint pénzszagú: mert ki az isten ne ismerné Axl Rose-t? Egy olyan legendás zenekarhoz, mint az AC/DC, valószínűleg rohadt rossz PR-t adott volna, ha egy névtelen (de jobban passzoló) hangú énekest választanak – így jött egy velük egyidős, hírnévben és marketingelhetőségben egy szinten mozgó legenda.

Az a nagy helyzet, hogy az egész mögött egy borzalmasan szomorú igazság lappang: a rock haldoklik. Lemmy 'Motörhead' Kilmister meghalt, Jack 'Cream' Bruce halott, Malcolm Youngot kiléptetik időskori demencia miatt, majd két évre rá az alig halló Brian Johnson visszalép a színpadról, hogy átadja a helyét a lesérült lábbal színpadon trónoló Axl Rose-nak. Nincsenek utánpótlás-zenekarok; harminc-negyven évvel ezelőtti bandák nyomják még – mondhatnánk egy rémes szóviccel, hogy rockkantan – azt, ami 2016-ban a rockból még megmaradt. A fémfülű közönség pedig görcsösen kapaszkodik a műfaj még életben maradt és zenélő, hatvan fölötti fenegyerekeibebácsijaiba. És mi lesz, mikor ők is elmennek? Velük együtt menne sírba az igazi, legendás rockműfaj és megmaradna zugkocsmák cover-háttérzenéjének, amire nyolc-tízen bólogatnak? Ugye nem?

De elkanyarodtunk, tehát összefoglalva: nem egyszerű ez az Axl/DC-kérdés, még mindig emésztjük a hírt. Pár hét múlva ki fog derülni, képes-e Axl kirepeszteni a Highway to Hellt vagy katasztrófába torkollik az egész, esetleg jó szokása szerint meg sem jelenik a koncerten, inkább összeverekszik pár rendőrrel, netán egy tök más városban baseball-meccset néz helyette (mindkettő megtörtént már). Rock Or Bust, hangzik az album- és turnécím, avagy Rock vagy Bukás. Csak nehogy Rock And Bust legyen belőle.

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.