Vastag Csaba: "Csak a munkában hiszek!"
Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Az igazi férfi nem alszik, nem kávézik, nem létezik. Legalábbis egy embert kivéve: Csabát, aki a lehetetlen, de igaz kategória határait feszegeti. A Player hosszasan faggatta tudatosságának okairól az idősebb Vastag tesót, és egy mindig a két lábbal a földön álló örök gyereket talált.

Player: Egy igazi hiperaktív ember hírében állsz. Mindig is az voltál, vagy egyszer csak kattant valami benned, ami beindította a folyamatokat?

Vastag Csaba: Igazából mindig is pörögtem. Már három éves koromban is verseket olvastam, mindig arra kértem a szüleimet, hogy ha vendégség van nálunk, hadd mondjak el egyet, pedig jóformán alig beszéltem. Aztán 10 évesen jött a tánc, ahol rájöttem, hogy ha valamit igazán profin akarok művelni, hogy objektívan mérhetően jó is legyen a többiekhez képest, akkor azért keményen dolgoznom és tanulnom kell. Arra neveltek, hogy ha jó akarok lenni valamiben, akkor azért senki más nem tud tenni, csak én magam.

Player: Szóval a munka mindenek előtt?

VCS: Munka nélkül egy darabig el lehet lébecolni, de csak addig, amíg ki nem derül az emberek számára, hogy amit adsz, a mögött nincs meló és tartalom. A sok munka mindig kifizetődik hosszú távon. Én ebben hiszek. Valószínűleg apukámtól tanultam ezt, akivel kicsi korom óta sokat dolgoztunk kint a telkünkön. Mindenféle kerti, fizikai munkát végeztünk, kapáltunk, szőlőt műveltünk… Ezek azért úgy rendbe teszik az embert.

Player: Sosem ellenkeztél? Azért egy gyereknek nem sűrűn van kedve az ilyesmihez.

VCS: De, mindig ellenkeztem. Egyrészt viszont jó dolog segíteni a szüleinknek, másrészt pedig tudtam, hogy nem árt, ha megtanulok ezt-azt akár a földművelésről is. Tanulni mindig kell, és örültem, amikor az apukám tanítani akart, mert ő tényleg ért hozzá. Egyetemi docensként dolgozik. Két éve még Köztársasági Arany Érdemkeresztet is kapott. Szóval ha valakitől, hát tőle érdemes tanulni.

Player: És mi volt a legnagyobb tanítása?

VCS: Azt, hogy tanulni mindig kell. Akár a színházban, akár a zenében, mindig szükség van az állandó fejlődésre. A film világa is érdekel, filmszínészetet is nagyon jó lenne tanulni.

Player: Nyilván akkor történnek ilyen irányú felkérések is.

VCS: Akadtak, de ezekről még semmi konkrétumot nem tudok mondani. Felkérés volt, maradjunk ennyiben. Örültem neki, mert mindig is vágytam rá.

Player: Oké, akkor vegyük sorra: filmszínésznek készülsz, mellette előkészíted az új lemezedet, rengeteget koncertezel, színházban játszol… nem félsz, hogy teljesen szét fogsz esni hamarosan?

VCS: Nem, szerencsére minden terület tökéletesen kiegészíti egymást. Ha stúdiózom, nem tudok egész nap bent lenni, mert ha nem érnek más impulzusok is, akkor érzem, hogy baj van. Ezért jó például a színház, ami az őszinteségnek egy teljesen más dimenziója. De említhetném még a sportolást, vagy a turnézást is.  Mind-mind más hatással van rám, és egyikük nélkül sem tudnék élni.

Player: Te még az X-Faktor elindulása előtt igen rámenős ingatlanos hírében álltál, aki sikert sikerre halmoz a szakmájában. Vagy ez csak városi legenda?

VCS: Mivel az X-Faktorba 28, és nem 12 évesen kerültem, ezért teljesen logikus, hogy voltak különböző melóim. Az viszonylag gyorsan kiderült, hogy a zenélésből teljes egészében nem lehet megélni, ezért voltam segédmunkás, dolgoztam tudakozóban, voltam még TSZ-ben barackszedő is.

Player: És nyilván mindenhol maximális erőbedobással dolgoztál.

VCS: Az lehet, de a segédmunkási melómból egy nap után kirúgtak. Ez egy elég durva sztori. A főnökeim csak annyi korlátot szabtak, hogy ne rohangáljunk át a többtonnás betontömbök alatt. Ettől függetlenül megtettem, és pont mögöttem szakadt le. Mondták, hogy holnap már ne jöjjek. De visszatérve a maximális erőbedobásra: igen, az ingatlanos állásomban például képes voltam nagyon korán kelni és későn lefeküdni, csak hogy enyém legyen a legtöbb meló.

Player: Ez már kicsit kóros munkaszeretet, nem gondolod?

VCS: Lehet. De már gyerekkoromban is mindig úgy aludtam el, hogy azon gondolkodtam, mikor lesz már reggel, mert megint tenni akarok valamit.

Player: Áruld már el, mi pörget téged ennyire! Mennyit alszol egyáltalán egy nap?

VCS: Nem sokat. 3-4 órát. De ez régen is így volt. Nincs szükségem többre. Egyébként meg nem tudom, mitől pörgök. Nem használok drogokat, nem iszom kávét, se energiaitalokat, szerintem teljesen feleslegesek. A kávé pont azt az energiatartalékot veszi el, ami a vészhelyzetekre van félretéve, legalábbis ahogy én tanultam, az energiaital pedig szimplán méreg.

Player: Hány koncertet vagy képes ennyi alvással lenyomni egy nap?

VCS: Volt már, hogy 9-10 is belefért.

Player: Legalább az ország legkülönbözőbb pontjain?

VCS: Ilyen sok bulit csak úgy lehet megcsinálni, ha közel vannak a helyszínek egymáshoz. 5-6-ot még meg lehet oldani akkor is, ha az ország legtávolabbi pontjaira esnek a fellépések. Volt már rá példa.

Player: Nem alszol, nem kávézol, csak melózol. Mégis kiegyensúlyozott ember vagy. Ne mondd, hogy csak a munka tesz téged ilyenné!

VCS: Azért az embernek tudnia kell feltöltődni is. Imádok biciklizni, sportolni, vagy filmeket nézni, de mondjuk egy nehéz nap végén inkább választok egy ZS-kategóriás agymenést, vagy egy egyszerű, vidám filmet, mint egy überbrutál thrillert. Ja, és eszem. Rengeteget eszem. És főzöm is.

Player: Mikor van még neked egyáltalán időd főzni?

VCS: Azért akad. Számomra ez is egy pihenési forma. Úgy állok neki, hogy veszek alapanyagokat, és kinézek magamnak egy kultúrát, amit kitanulok. Például az olasz konyhában valamelyest most már otthon vagyok. Legutóbb a sushi készítés alapelveit tanultam meg, igyekeztem elsajátítani azt a gondolkodásmódot, amivel a sushi készül. Számomra nem csak egy halas maki az egész, hanem egy olyan üzenet, egy olyan eljáráshalmaz, ami túlmutat magán az ételen.

Player: Eléggé súlyos, hogy még az ételkészítés témakörén belül is csak úgy tudsz otthonosan mozogni, ha először jó mélyre ásol, magyarul közel profivá képzed magad…

VCS: Csak azért nem fogok valamibe belevágni, hogy elmondhassam magamról, mennyire felszínes vagyok benne.

Player: Volt már olyan felkérés, amit azért nem vállaltál el, mert tudtad, hogy nem leszel képes tökéletesen véghezvinni a feladatot?

VCS: Persze. Mondjuk most ez furcsa példa, de nem mennék bele mondjuk egy Hamletbe, hiszen érzem, nem tudnám úgy megoldani, hogy elégedett legyek vele. Azért pedig nem fogok mindent elvállalni, hogy elmondhassam magamról, milyen szerepekben voltam közepes.

Player: Miért vagy te mindenben ennyire maximalista?

VCS: Talán mert kicsit olyan a szakmánk, mint a sportolóké. Az aranyérem itt is millimétereken, centiken múlik.

Player: Nyilván az aranyéremért neveztél be az X-Faktorba is...

VCS: Az igazat megvallva, én nem akartam indulni. A testvérem, Tomi jelentkezett, én még meg is próbáltam lebeszélni róla. A saját zenekarunkat akartam inkább nyomni, abban hittem mindig is. Olyan jó lett volna, ha bekopog a top menedzser egy szerződéssel, és közli, hogy holnap a Wembley stadionban lehet játszani a Bon Jovi előtt, de hát az élet sajnos nem ilyen. De aztán rá kellett jönnünk, hogy nincs se top menedzser, se Wembley. Úgyhogy Tomit elvittem a castingra, kint vártam, ahogy a szülőszobán szokás, majd kiderült, hogy tulajdonképpen még lehet sorszámot kérni.

Player: Szóval azért indultál el, mert unatkoztál?

VCS: Körülbelül igen. Kértem egy sorszámot. Gondoltam, miért ne énekeljek el egy dalt? Aztán közölték, hogy mindketten bent vagyunk. Onnantól ez volt a legfontosabb dolog, amivel foglalkoztunk. Ha ez nincs, akkor továbbra is a garázsban zenélek.

Player: Hol volt az a pont, amikor már elkezdted komolyan venni az egészet?

VCS: Az elején még egy izgalmas játék volt, de amikor már 300-an voltunk, részemről komolyra fordult a dolog. És mind a 300 versenyző jó volt! A WC-be jártunk beénekelni a terem jó akusztikája miatt. Ott mindenkinek annyira jó hangja volt, hogy bárki bekerülhetett volna válogatás nélkül. Minden egyes nap csak arra koncentráltunk, hogy amikor kimondják a nevünket, abban a másfél percben olyan jók legyünk, mintha a Wembley-ben lépnénk fel. Ez nehéz volt, mert szinte nem is aludtunk, annyit készültünk. De amikor kiderült, hogy bent vagyunk mindketten a legjobb 24-ben, ordítva rohantam körbe-körbe a Thália Színházban.

Player: Volt valami stratégiád a túlélésre? Vagy ne adj’ isten a nyerésre?

VCS: Minden egyes héten igyekeztem fellépni egy következő lépcsőfokra, és nem foglalkoztam azzal, hogy milyen magas a lépcső. Ez azt is magában foglalja, hogy nem akartam megnyerni. Tehát nem azt néztem, hogy milyen jó lesz a tetején, hanem azt, hogy hogyan lehetek egy fokkal jobb magamhoz képest, és persze valamilyen szinten a többiekhez képest is, de azt mindig tudtam, hogy ha magamhoz képest nem a legjobbat hozom, akkor nem leszek jobb, mint a többiek. Ha mindig másokat figyelsz, és őket próbálod meghaladni, akkor sosem leszel olyan jó, és hiteles. Tudom, hogy furán hangzik, de a döntő alatt sem azon gondolkodtam, hogy 3 millió ember néz, hanem hogy egy újabb lépcsővel feljebb kerüljek.

Player: Egy lépcsőfokot viszont kihagytál. Sosem volt über-extra-gigamega-szuperkoncerted.

VCS: Ez pont azért alakult így, mert nem nézek másokat. Csak akkor vágok bele egy nagy koncertbe, amikor lesz értelme. Mostanában ezek a szuperkoncert, hiperkoncert, gigakoncert kifejezések teljesen elkoptak. Nincs már ezeknek a szavaknak értéke. Robbie Williams a Puskás Ferenc Stadionban, na az tényleg szuperkoncert volt. Vagy a Rolling Stones. Azt már nem is tudom, minek nevezném. Jó poén volt, hogy miután a Vasas-Róma meccsen a himnuszt énekeltem, beszélgettem Tottival, és közölte, hogy ők minden egyes fellépésükön 400.000 ember előtt játszanak. Ez felfoghatatlan. Tervezek amúgy most egy koncertet, ami nagyobb lesz, mint a többi, de nem lesz semmi hangzatos neve. Csak szeretném, ha sok emberrel együtt lehetnék.

Player: Mondjuk az Arénában?

VCS: Nem hinném, bár jó lenne, mert ott már többször is felléptem. Egyszer például a Black Eyed Peas-zel.

Player: Még 2007-ben?

VCS: Igen. Volt egy énekverseny, aminek az volt a fődíja, hogy felléphettél a Black Eyed Peas-zel. Megnyertük egy kolléganőmmel. Volt egy reklámdaluk, amit az egyik kólás cégnek írtak, azt kellett előadnunk. De valamit nagyon félreértettünk, mert a nyeremény annyi lett volna, hogy mi ketten, a BEP közreműködése nélkül kimegyünk a színpadra énekelni. Mi viszont odamentünk a zenekarhoz, hogy reklamáljunk, mert mi ezt közösen szeretnénk. Ők meg benne voltak. Aranyosak egyébként, Fergie például, amikor elromlott a mikrofonom, odaadta a sajátját. Pedig az énekesek az ilyesmit nem nagyon szeretik. A saját mikrofon szent és sérthetetlen!

Player: Akadnak még hasonló szépségek a múltadban különböző világsztárokkal?

VCS: Még nagyon régen elmentünk Gianni Morandi házába. Megvendégelt minket.

Player: Hogyan kerültél te Morandi házába?

VCS: Volt egy koncertje Magyarországon, és mindenáron duettet szeretett volna énekelni valakivel. A feladatra az én nagyon jó barátomat, Mészáros Árpád Zsoltot választotta ki, és megkérte, hogy ugyan ugorjon már ki hozzá a saját házába, mert szeretne vele megismerkedni, és vendégül is látná. Árpi vitt magával. Sőt, én vezettem végig az éjszakában tizenakárhány órán keresztül. Elég sokkoló volt hallgatni az ő sztorijait. Mondjuk az szíven ütött, amikor Michael Jackson közös dalt akart vele készíteni, viszont a megbeszélésről Jacko 10 percet késett, úgyhogy Gianni inkább hazautazott Olaszországba, mert nem szereti, ha valaki nem pontos. Én lehet, hogy vártam volna rá két napot is. De Morandi megtehette, hogy ott hagyta, mert hatalmas sztár volt. Ennek megfelelően egy akkora kerttel körbevett villában él, mint a Zirci Arborétum. Minden tiszta hi-tech, még a füvet is robotok nyírják.

Player: Ezt a szintet itthon senki sem érheti el. Vagy mégis?

VCS: Biztos, hogy nem. De ez nem is feltétlenül baj. Az a lényeg, hogy az ember képes legyen teljesíteni, és legyen benne alázat. Akkor nagy baj nem történhet. Én legalábbis csak arra törekszem, hogy megfeleljek annak, amit apukám tanított nekem. Mindig azt mondta, hogy ha takarító leszek, akkor legyek a legjobb takarító. Ha cipőpucoló leszek, akkor legyek a legjobb cipőpucoló. És ezt tisztelem. Ennek alapján próbálom meg rendezni az életem.

Player: Mindig mindenben egyetértettél az apáddal?

VCS: Majdnem. Abban nem, hogy szerinte kicsit gyorsabban el kellett volna végeznem az egyetemet, amiben igaza is van. Ennek eredményeképpen 9 év után még most is nappali tagozatos hallgató vagyok műszaki menedzser szakon. Hogy miért, annak több oka is van, de a legfőbb talán az, hogy intézményfüggő vagyok. Imádok egyetemista lenni. Imádok vizsgázni. Jövőre végzek, muszáj lesz, de biztos vagyok benne, hogy megint azonnal beiratkozok valahova.

Player: De miért? Ennyire fontos a papír?

VCS: Az is fontos, de ami még fontosabb, hogy azért kell iskolába járnom, mert ha nem járnék, az azt jelentené, hogy felnőtt vagyok. Az meg egyelőre nem akarok lenni. Még ennyi idősen sem. Majd egyszer talán, de még biztosan nem most jött el az ideje.

A fotók a Pastrami Étteremben készültek.

HELLO, EZ ITT A
PLAYER
Kövess minket a Facebookon!
Nagyon jól fogod érezni magad nálunk!

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.