Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

El sem hinnéd, hogy Victoria Eugenia Henao, vagy ahogy a Narcosból esetleg jobban ismered, Tata milyen kedves és őszinte nő. Könyvet írt a férjével töltött, borzalmas időszakáról, mi pedig leültünk vele beszélgetni.

"Ó, Victoria elképesztően kedves nő" - mondták az interjú előtt, és akkor még fogalmam sem volt, mennyire. Tatának 25 év kellett, hogy megírja mindazt a szörnyűséget, amit férje mellett átélt, könyve, a Mrs. Escobar - Életem Pablóval egy elég durva trip a mocsokba, amiben pont annyira őszintén ír le mindent a drogbáróval töltött évekről, mint amennyire őszinte és közlékeny négyszemközt is. Victoria azonnal tegeződik, nem szégyellős, viszont nagyon kedves, így bármiről kérdezhettük. Meg is tettük.

– Azt mondtad, 25 év kellett ahhoz, hogy megírd ezt a könyvet. Ez nem kevés idő. Ennyi év alatt a fiad is kihozott egy könyvet az apjáról. Miért érezted szükségét annak, hogy egy másik szemszögből is megírd a történetet?

– A fiam kért meg rá. Azt mondta, hogy ez a kötelességem velük szemben. Mint anyának, el kell mondanom az igazságot. Annyi mítosz, meg legenda kering a világban az apjukkal kapcsolatban. Azt is tudni akarták, hogy én mit éltem át, hogy mit éreztem az apjuk mellett, amikor ők gyerekek voltak. És azt is mondták, hogy mivel most már unokám is van, szeretnék, ha ő már ezt a sztorit ismerné meg. Az én verziómat, az én valóságomat, és hagyni végre azt, amit mások összeraknak a képzeletükben. Azonkívül én is egyre inkább úgy éreztem, hogy tartozom ennyivel a hazámnak, Kolumbiának mindazokért a borzalmakért, amiket az országnak a férjem okozott, és úgy éreztem, hogy bocsánatot kell kérnem mindenért, ami a hazámmal történt.

– Te bűnösnek érzed magad azért, amit a férjed tett?

– Úgy éreztem magam mindig is Pablo mellett, mint egy alávetett személy, nekem sem szavam, sem véleményem nem lehetett. Egy nagyon macsó társadalomban nőttem fel. Ott a nőket arra tanítják, hogy az a dolgunk, hogy az urunk mellett kitartsunk, és vigyük a háztartást. És igen, 25 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy erőt vegyek magamon, egyszerűen nem volt erőm korábban. Elvesztettem a méltóságomat. Egyszerűen nem találtam a magam hangját sem.

– Írtad a könyvben, hogy 15 év alatt sikerült különféle szakemberek segítségével elérned, hogy jobban légy lelkileg. De az mit jelent, hogy „jobban vagy”?

– Sokkal szorosabb kapcsolatba kerültem a saját érzéseimmel és az életemmel. Az unokám nagyon sokat segít ebben, nagyon sok ösztönzést ad. Sokat jelent, hogy nőkkel beszélgetek. Végig tudom velük venni az összes fájdalmunkat, a szenvedéseinket, és biztatom őket, hogy találjuk ki magunkat újra.

– A nők viszont, ha jól hallottam, nem pont úgy reagálnak, ahogy ezt szeretnéd. Igaz ez?

– Igen. Eléggé agresszívan reagálnak. A kolumbiai nők annak ellenére, hogy ők maguk is ismerik a saját macsó kultúrájukat, nem tudtak kivívni jogokat odahaza. Szemrehányóak, hogy miért nem tudtam elérni, hogy a Pablo ne tegye, amit tesz.

– Hát az azért elég nehéz lett volna, gondolom…

– Ha se a CIA, se a belső elhárítás, se a kolumbiai állam, se egyetlen szeretője sem tudta őt befolyásolni, akkor én, aki a háztartást vittem odahaza hogy befolyásolhattam volna?! 25 év azért azzal is eltelt, hogy szembenézzek a rengeteg ítélkezéssel, a negatív véleményekkel, és ebben nem csak a kolumbiai nők jártak az élen, hanem maga az egész kolumbiai társadalom is. Én is hallottam ezt a hangot, mindig a fülemben csengett, hogy én csak Pablo Escobar felesége voltam, nekem nincs jogom továbbra sem semmihez, csak húzzam meg magam.

– Volt egyáltalán bármi, amiben tudtál hatni a férjedre?

– Nőként és anyaként sokszor felvetettem neki azt, hogy adja fel magát a kolumbiai hatóságoknak, mert ha letölti a büntetését – legalábbis mi ezt hittük –, akkor az országba visszatér a béke, és akkor talán a gyerekeink újra járhatnak iskolába, és tanulhatnak tovább. Ebben próbáltuk őt győzködni. Végül is engedett, és feladta magát. Ez volt az a pillanat, amikor felépítette a saját börtönét, amibe bevonult.

– Vagy most olyan állapotban lelkileg, hogy vissza tudj menni Kolumbiába? Jársz egyáltalán haza?

– Járok, de nagyon ritkán. Iszonyatos szorongással tölt el minden egyes út. Minden emlék feltör, az összes borzalom előjön, és tele vagyok rettegéssel. Én elvesztettem azt a hazát örökre. Attól kezdve, hogy Pablo meghalt, én azt az országot is elvesztettem. Nem fogok én már visszatérni oda soha. Maximum majd ha valaki a hamvaimat vagy a koporsómat hazaviszi. Nem lehet elmondani, hogy ez milyen borzalmas. Elveszted a családodat, a gyökereidet, a rokonaidat. Rettenetes ennyire egyedül maradni.

– Szorongást érzel a hazatéréstől vagy konkrét fenyegetéseket is kapsz?

– Nem kapok konkrét fenyegetéseket. A legutolsó olyan időszak, amikor fizikailag is fenyegetve éreztem magam odahaza, az 1999-ben volt. Akkor volt az, amikor egy argentin könyvelő becsapott az ügyvédjével, és megfenyegettek halálosan. Azt akarták, hogy hagyjam el Argentínát. Akkor is összeszedtem az összes bátorságomat. Nem mentem el. Inkább jelentkeztem az argentin hatóságoknál, és azt mondtam, nézzék, ez vagyok én, Pablo Escobar felesége voltam, a kolumbiai állam lehetővé tette, hogy nevet és személyazonosságot váltsak. Most zsarolnak, és azt kérik, hogy hagyjam el az országot. Elmondtam nekik, mit tervez a könyvelő: azt, hogy telepakolja kokainnal a kocsimat azért, hogy aztán a hatóság megtaláljon, és börtönbe csukjon. Én magam jelentkeztem, és feljelentettem a zsarolókat. Erre azt mondták, hogy ezt nem fogják hagyni. Elvittem a feljelentést a könyvelőnek és az ügyvédjének is, hogy tőlem tudják meg. Erre úgy reagáltak, hogy azonnal elmentek a sajtóhoz, telekürtölték az országot, hogy itt van az Escobar özvegye. Azt szerették volna, hogy az argentin hatóságok okirathamisításért letartóztassanak. Nyolc évig nyomoztak utánam, és nyolc évbe telt, mire az argentin igazságszolgáltatás elnézést kért tőlem mindazokért az atrocitásokért, amik nap mint nap értek. Felmentettek, majd közzétették a helyreigazítást, végre megírták, hogy ártatlan vagyok, de bolha nagyságú betűkkel az újságok 89. oldalán. De nem baj, ezzel egy fontos ponthoz érkeztem, innen elkezdhettem elölről mindent a nulláról.

– Lehet egy ilyen múlttal elkezdeni teljesen elölről? Ennyire brutális történések után talán sosem lehet nulláról elkezdeni.

– El lehet. Tudod, mi kell hozzá? Mérhetetlen elkötelezettség, vállalni kell a saját érzelmeidet, rengeteget kell olvasni, mert mások életéből rengeteget lehet tanulni, mivel mások is nagyon sokat szenvedtek. Rengeteg ember él hatalmas sebekkel. Egy kicsit segít neked az ő sztorijuk abban, hogy mindig tudj egyet lépni előre. A tolmácsom, Éva mesélte nekem, hogy Magyarország is elképesztő szenvedéseket élt át. Itt is volt háború, pusztítás, de aztán elindult valami építkezés. Tegnap elmentünk a Hősök terére, ami nekem a remény tere volt. Azt sugallta az a tér, hogy mindig lehet az életre szavazni, ha az ember tényleg akarja. Döntsd el, hogy az élet mellett teszed-e le a voksodat. Én hálát adok a jóistennek, hogy nem őrültem meg. A gyerekeimtől és az unokáimtól sok szeretetet kaptam, és még pár más embertől is, akik végighallgatták a történetemet, hajlandóak voltak a szemembe nézni, és akkor azt éreztem, hogy én is olyan ember vagyok, mint te.

– Gondolod, hogy ha nem ennyire fiatalon találkoztok Pablóval, nem 12 éves gyerekként, hanem sokkal érettebb fejjel, akkor másképp alakulnak a dolgok?

– Ha már leélted az életed nagy részét, és visszanézel, akkor elég könnyű a mai fejeddel bármit is gondolni a múltról. Az az igazság, hogy az a pillanat, amit megélünk, az csak a mostra vonatkozik. Amit most mi beszélünk, azt te majd valahogy továbbadod írásban, és az úgy is marad. Három nap múlva mondjuk már gondolkozhatsz azon, hogy ha valamit másképp mondasz, vagy nem mondod ki, akkor mi történik, de akkor már nem csinálhatod vissza, hiszen ott van a beszélgetésünk írásban. Azt mondod, hogy törlöm a szöveget, átírom? Nem, mert elmúlt a pillanat. 12 éves kislányként beleszerettem ebbe a lakótelepi férfiba, aki egy nemeslelkű valakinek látszott, de hát ilyen az élet.

– Többször írtad a könyvben, hogy nem tudtad felmérni egy-egy adott pillanatban, hogy mi maradt még Pablóból. Ezt nem lehetett objektíven felmérni ott és akkor?

– Az életének utolsó 10 évében a háború közepén éltem. Több kör közepén álltam a családommal. Az első körben a férjem túszai voltunk. A következő, külsőbb körben a kolumbiai államnak voltunk a túszai. Miért? Mert mi voltunk Pablo támasza, ők pedig el akarták őt kapni. A harmadik, külső körben Pablo összes létező ellenségének a túszai voltunk, mivel az összes kolumbiai kartell el akarta kapni. Akkor mondd el te, hogy lépsz át három ilyen körön, hogy objektíven láss? Nem volt olyan ország a Földön, ahol ne kaptak volna el bennünket. Egyrészt nem volt ország, ahová befogadtak volna, mert senki sem akart tudni Pablo Escobarról és a családjáról. Hogy tudsz ezek után kilépni ebből? Amikor Pablo Escobar az, aki mozgatja a szálakat, az ő kezében volt minden, lehetetlen lett volna kilépni ebből úgy, hogy én és a gyerekeim életben maradjunk.

– Jogos. Az viszont még nagyon érdekelne, hogy mit gondolsz arról, hogy Pablóból gyakorlatilag termék lett az utóbbi években. Van ugye a sikeres Narcos sorozat, amit tudom, hogy nem kedveltek, mivel sokat ferdít a valóságon. Pablo bátyja viszont a napokban mutatott be egy kihajtható telefont, amit Escobar néven fognak árusítani. Örülsz ennek?

– Én erről most hallok először. Mi eltávolodtunk Pablo családjától. Amikor Pablo meghalt, megszakadt velük a kapcsolat. És egyébként is szeretném őt már leválasztani az életemről.

– A könyveddel, a Mrs. Escobarral sikerülhet ez? Nem csak még szorosabbra fonja a szálakat köztetek?

– Nem tudom, hogy valaha is el tudom-e érni, hogy teljesen leválasszam magam, hogy ne csak Pablo Escobar felesége legyek az emberek szemében, hanem én magam, mert ez már kialakult a világban. Azt szeretném leginkább, hogy nőként nézzenek rám, anyaként, hogy úgy tekintsenek rám, mint családfőre, ne úgy, mint a megtestesült gonosz kísérőtársára.

– Igaz, hogy csak mostanában tudtál végigaludni először néhány éjszakát rémálmok nélkül?

– Sokkal jobban alszom, de azért hadd valljak be valamit: hajnalban még mindig sokszor felriadok, kiver a víz, és eszelős lidércnyomásaim vannak. Mind a múlthoz kapcsolódnak. Azok a szakemberek, akik vizsgáltak, azt mondták, hogy poszttraumás stressz szindrómától (PTSD) szenvedek. Dolgozom rajta, hogy jobb legyen.

Victoria december 6-án dedikálja Mrs. Escobar - Életem Pablóval című könyvét a Libri Allee Könyvesboltban 17:30-tól.

Fotók: Tóth István

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.