Az első előzetes alapján semmi jót nem feltételeztünk a Young Sheldonról. Láttunk már ilyet, és a legtöbb hasonló próbálkozás a pokol kénköves tüzén ég jajveszékelve, de a sikításuk csak zene a füleinknek. Maga Jim Parsons, azaz Sheldon vetette fel, hogy jó lenne egy ilyen sorozat, aztán be is rendelték egyből, mert még sosem láttunk aranyos gyereket, aki fura, aki beszólogat mindenkinek, akinek a családja teljesen más, mint ő. Panelek, panelek, panelek, éééés panelek az elhasznált kategóriából. De ha ez a kisgyerek minden idők egyik legkedveltebb sitcom-karakterének kölyökváltozata, akkor még úgy is megnézel belőle egy-két részt, hogy végig érzed a katasztrófa keserű illatát a levegőben.

Katasztrófa nincs, de a Young Sheldon pont olyan, amilyennek elképzelted. Itt van Sheldon, a 9 éves kisfiú, aki már most olyan, mint felnőtt fejjel. Zseni, de nehezen kibírható. Kisgyerekként viszont olyan semmilyen. Láttunk már sok „túl őszinte” gyerkőcök a tévében és a vásznon, hát itt van még egy, akit történetesen úgy hívnak, mint egy karaktert az Agymenőkből. Az idősebb Sheldon pont azért működik, mert felnőttként teljesen egyedi az ilyen eset, és ott van körülötte néhány hasonlóan bizarr figura. Itt csak átlagemberek vannak, például Sheldon családja, akik nehezen viselik a kis csodagyereket, főleg tesói és apja, magyarul csak az anyja áll 100%-ig a pártján, ami nem túl jó arány, kivéve ha az ember kifejezetten egy jó kis családi horror közepén akar éldegélni, és családi horrorból Cooperéknél akad bőven.

Na de ez a családi horror rettentően cukira van véve, mint ahogy Sheldon is, aki épp most kezdi kilencévesen a gimit, és egy nap alatt borítja ki a tanárait, meg úgy nagyjából mindenkit, aki szembe jön vele. Magyarul Sheldon mindenkit kiborít maga körül, közben pedig kíméletlenül őszinte és logikus. Mint mindig, csak most még kölyök. Most komolyan, kellett ez nekünk? Nem biztos. A Young Sheldon lapáttal szórja a feelgood-faktort, nem szarozik holmi eredetiséggel, és igazából itt bukik el legtöbbeknél a sorozat.

Sajnos sokan fogják hasonlítgatni a The Big Bang Theoryhoz, nyilván, hiszen ugye ott a főhős, és hát ezt a szériát is Chuck Lorre hozta össze, de az anyasorozat nem igazán hasonlít ehhez a spinoffhoz megvalósításában és hangulatában sem. Az ottani sokszor nyakatekert humor itt csak annyiban van meg, hogy a sorozatot narráló Jim Parsons, az idősebb Sheldon elhint néhány szokásos minőségű poént, de minden, ami történik, az bizony minden tekintetben átlagos. Átlagosak a karakterek, de még a főhős is az, ami nagy szó, hiszen egy zseni fiatalkoráról szólna ez az egész, mégis inkább úgy fest az összkép, hogy ez a Talpig zűrben intelligensebb változata, ahol egy aranyos, de többnyire iszonyúan idegesítő kisfiút próbál túlélni a környezete, elég kevés sikerrel, csak ezt a gyereket nem az ördög szállta meg, hanem Einstein.

De akkor mi menti meg mégis ezt az egészet? A hangulata. Annyira cuki az egész, hogy képtelenség nem jókedvűen felállni utána a kanapéról, és az is nagyon dicséretes, hogy a készítők nagyon finoman adagolnak némi drámát a sztorihoz, a karaktereket pedig már a pilotban is megpróbálják többrétegűvé varázsolni, nehogy már séróból akarjuk megütni például Sheldon faterját, aki például képes tahófalvi tahóból egy csapásra érző lénnyé változni.

Nem rossz ez az egész, de nagyon más, mint az Agymenők, ami egyáltalán nem gond, sőt, legyen is más, viszont nem lenne baj némileg több humort belevarázsolni a húszperces részekbe, és valamennyivel több eredetiséget is el lehetne viselni. A Young Sheldon így csak egy átlagos feelgood-sorozat, amit amúgy nem rossz nézni, de minden pillanatán azt érzed, hogy valahol láttál már ilyet. A pilotot amúgy Jon Favreau rendezte, aki mostanában nagyon rápörgött a pilotokra, nemrég Seth MacFarlane The Orville-jét hozta össze, és maradjunk annyiban, hogy a csávó a sorozatok rendezésével valahogy nem annyira brillírozik, mint a filmekével. Ez a jobb munkái közül való, de mondjuk ilyen forgatókönyvből még ő sem tudott maradandót alkotni. Mindegy is, a Young Sheldon abszolút megér egy esélyt.