Legendáktól a kellemes magyar lemezekig van itt minden, ami a levélhulláshoz kell, Slash pedig felráz, ha eleged van a hidegből.

Suede – The Blue Hour

Rengeteg kultikus zenekar feloszlott és összejött már, de nagyon kevésnek jött össze az, hogy az összeállás után ne egy alacsony gőzzel zakatoló nosztalgiavonat induljon útjára, hanem igazán releváns albumokat készítsenek. A Suede valószínűleg eladta a lelkét az ördögnek, mivel a reunion után csak és kizárólag olyan erős lemezeket készítenek, mintha sosem váltak volna el az útjaik. Kész csoda, hogy Brett Andersonék ott tartanak, hogy még kísérletezgetni is mernek, persze csak szigorú határokon belül, és ebből is nagyon jól jönnek ki. A The Blue Hour egy eléggé sötét hangulatú lemez, olyan, mintha megvárták volna vele a pocsék időjárást, és kiadták volna a tökéletes soundtracket hozzá. Akadnak persze slágerek, mint a Don’t Be Afraid If Nobody Loves You, de ez a lemez nem a slágerekről szól, inkább arról, hogy a Suede még mindig top formában besétált a sötétségbe, és valami olyat hozott vissza onnan, amitől még mindig nagyon lehet rajongani értük.

Margaret Island - III

Ha létezik olyan magyar zenekar, aki nem képes negatív energiákat sugározni magából, hát a Margaret Island az. Lehet őket utálni is ezért, de minek, Lábas Vikiék nem azok a nagyon borongós emberek, vagy ha mégis, hát az csak egészen minimálisan jelenik meg a zenéjükben. A III sem lett egy shoegaze-album, és már nem is az a folkos megoldásokkal operáló cucc, ami a kezdetekben, a Margaret Island még jobban nyitott a pop felé, és nem is áll nekik rosszul egyáltalán. Viki hangjából már jóformán teljesen kiveszett a népdalénekes, van, akinek ez rossz, van, akinek jó, a megfelelő rész aláhúzandó, de abban valószínűleg mindenki egyetért, hogy slágereket még mindig tudnak írni. Bizonyos ponton kicsit már a The Chainsmokersszel kacsintgat az ügy, főleg a Járom az utadat esetében, amit JumoDaddyvel közösen készítettek (ő egyébként már a koncerteken is állandó tagként szerepel). Beugrott még Apey és Monkeyneck is, és nincs egyetlen olyan pontja ennek az albumnak, ami miatt ne lehetne továbbra is nagyon szeretni a Margaret Islandet. A III egy baromi kellemes poplemez. Ennyi néha bőven elég a boldogsághoz.

Paul Weller – True Meanings

Ha arra vártál, hogy Paul Weller majd jól felráz ezzel az új albummal, akkor ne nagyon várj tovább, mert ez most nem egy tipikus Weller-album. Akusztikus témák, nagyzenekar, lassulás, de hát mi másra lehet jobban nézni a lehulló leveleket? Nem a True Meanings lesz a tökösebb Paul Wellert bírók kedvenc albuma, de ha az ember tudja, mire számítson, akkor könnyebben megadja magát a lemez, és meg is kell, hogy adja magát, mert tele van fasza dalokkal, még akkor is, ha néha az embernek sokkal előbb jut eszébe Elvis Costello mint Paul Weller. Nem feltétlenül annyira slágeres, de hozzábújik az emberhez, és a nyakába akasztja a hangulatát. De azért legközelebb nem ártana majd előkapni a pörgősebb témákat, ha szabad kérni ilyesmit.

Slash – Living the Dream

Bár most már biztos, hogy lesz új Guns-album, Slash mégis kihozott egy szólólemezt Myles Kennedyvel, és ez azért fura helyzet, mert nem igazán tudja az ember másképp hallgatni, mint egy meg nem jelent GNR-dalok összességét. Pedig a Living the Dream nem az. Folytatja azt, amit Slash a The Conspiratorsszal és Kennedyvel művelni szokott, tökös rockdalokat kalapál össze, amelyek zeneileg lehetnének akár Guns-dalok is, de Kennedy mindig egy kicsit mássá formálja őket. Az ebben a felállásban harmadik lemezre is szokásos minőségű gitártémákat írt Slash, Kennedy dallamvezetését és énekstílusát pedig lehet szeretni vagy nem szeretni, de azt nem lehet elvitatni, hogy baromi jó énekes. És igen, az embernek eszébe jut néhány dalról, hogy ennek az új GNR-lemezen kellett volna szerepelnie. Mondjuk a Mind Your Mannersnek mindenképpen. A Living the Dream egy jó Slash-album, tele pazar Slash-témákkal, az sem baj, ha mostantól csak ilyenek jönnek néhány évente, de ha tényleg jön Axlékkal az az új lemez, nyilván akkor sem leszünk bús pandák.

Prince – Piano & A Microphone

Az első Prince-album, amit a híres Vaultból halásztak elő. Prince ugyebár irtózatos mennyiségű zenét rögzített, aminek nagy részét elzárta ebbe a „széfbe”, innen került elő halála után a Piano & A Microphone is, ami nem meglepetés a címe után, hogy egy szál zongorával készült 1983-ban, ráadásul egyetlen felvétel alatt, egyben, szűk 35 percben 9 dallal. Ennél közelebb nagyon nehéz kerülni Prince-hez. Csak ő és a zongora, Purple Rain, feldolgozások, sosem hallott dalok, nincs zenekar, nincs semmi, csak a stúdió és a zenéje, meg persze a hangja, ami borzasztóan hiányzik. Az embernek kedve támad megállni egy zongora mellett a kezében egy whiskeyvel. Nem ül majd ott Prince, de oda lehet képzelni.

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

A Sony húsvéti ajándéka egy ingyenesen megnézhető Pókverzum-rövidfilm

Már itt is van a Szegény párák rendezőjének új filmjének első kedvcsinálója

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés