Philip Arnoldnak sikerült az, ami csak a szélhámosok krémjének adatik meg; beírta nevét a történelemkönyvekbe, méghozzá A nagy 1872-es gyémántos átverés szócikk mellé. A mutatványhoz nem is volt másra szüksége, mint egy jól felépített színjátékra, néhány ékkőre és egy hűséges bűntársra.
Azt, hogy egyáltalán tudunk valamit Philip Arnold előéletéről, egy Bruce A. Woodard nevű könyvelőnek köszönhetjük, aki a nagy gyémánt-balhé megszállottjává vált, majd 1967-ben Diamonds in the Salt címmel könyvet írt a kutatásairól. Szerinte hősünk az 1820-as évek végén született valahol Kentuckyban, ahol egy kalapkészítő inasaként kezdte meg a karrierjét.
Fiatalon részt vett a mexikói-amerikai háborúban, később pedig sikeresen szakított néhány száz dollárt a kaliforniai aranylázból, majd a szerzett vagyonnal visszament szülővárosába, ahol családot alapított. A hatvanas évek végén emberünk San Franciscóba ment, ahol könyvelőként kezdett dolgozni egy gyémántfúrókat készítő cégnél. A történet itt vett érdekes fordulatot.
Philip Arnold 1870-ben egy nap megvilágosodott. Felhívta John Slack nevű unokatestvérét, akivel anno együtt harcoltak a háborúban, aztán ketten összedobtak annyi pénzt, ami elég volt néhány csiszolatlan rubint és zafír megvásárlására.
Az ékköveket összekeverték néhány marék tört gyémánttal, amit emberünk a munkahelyéről csempészett ki, majd meglátogattak egy feltörekvő helyi bankárt, George D. Robertset, akinek kulcsszerepet szántak mesteri színjátékukban. Átadták neki a zsákba csomagolt kavicsokat és megkérték, hogy helyezze valami szuperbiztos trezorba, amíg ők elintéznek néhány nagyon fontos dolgot.
Hősünk jól tudta, hogy a folyton kérdezősködő és mindenben potenciális üzletet szimatoló Roberts nem bírja megállni a dolgot kérdések nélkül, így néhány perces unszolás után elárulta neki, hogy egy hihetetlenül értékes földterülethez jutottak, ami roskadozik a bányászható gyémántoktól és egyéb ékkövektől. Megígértette vele, hogy senkinek se beszéljen a felfedezésről, de – ahogy remélte – a bankár csak addig tartotta a száját, amíg ők kiléptek az ajtaján. Amikor újabb zsáknyi „talált” gyémánttal visszatértek Robertshez, egy rakás befektető várta őket a mesés kincs eredete után érdeklődve.
Innentől aztán nem volt megállás. A szélhámosok olyan embereket húztak be a játszmába, mint például William C. Ralston, a Bank of California alapítója vagy Horace Greeley, a New York Tribune főszerkesztője. Amikor a pénzszagra összegyűlt befektetők letettek 50 ezer dollárnyi előleget a magukat szinte pénzügyi analfabétáknak beállító szélhámosok elé, Arnold azonnal Angliába utazott, ahol egy Leopold Keller nevű ékszerésztől 20 ezer dollár értékben olyan tört gyémántokat vásárolt, melyeket nem találtak elég értékesnek a csiszoláshoz.
Amikor ezeket a köveket bemutatták az amerikai balekoknak, akkor azok a híres – és mai napig milliárdos bevételekkel operáló – Tiffany & Co. alapítójától, Charles Lewis Tiffanytól kértek értékbecslést. Még a csalók is meglepődtek a szerencséjükön, amikor Tiffany hatalmas bakit vétve közölte a befektetőkkel, hogy a 20 ezer dollárért beújított kavicsok szerinte legalább 150 ezer dollárt érnek.
Arnold és társa összesen több mint félmillió dollárt kaszáltak a mutatvánnyal, ami akkoriban példa nélküli zsákmánynak számított. Az összes létező trükköt bevetették, hogy fenntartsák a látszatot és az áldozataikból minél több pénzt sajtoljanak ki. Egy alkalommal például négy napig vándoroltak a befektetőkkel a pusztában lóháton, majd egy olyan területre vitték őket, ahol korábban gondosan elástak néhány gyémántot. Amikor pár méter ásás után rubintok fordultak ki a földből, a gazdag balekok majd’ elsírták magukat örömükben.
Félmillió dollár már elég szép summa volt ahhoz, hogy hőseink visszavonuljanak. A föld megvásárlása után a befektetők végre megbíztak egy geológus-szakértőt, Clarence Kinget, hogy vizsgálja meg a területet, a csalás pedig végleg lelepleződött. Talán az óriási szégyen miatt azonban az átvert prominensek soha nem nyújtottak be feljelentést Arnold és társa ellen.
Emberünk visszament Kentuckyba, ahol feltámasztott egy anyagi nehézségekkel küzdő bankot, majd boldogan élt, amíg meg nem halt… amire szerencsétlenségére azért nem kellett olyan sokáig várni. Lövöldözésbe keveredett egy rivális pénzintézet embereivel, melynek során súlyos sebet szerzett, majd félévnyi betegeskedés után végül tüdőgyulladás vitte el 1873 telén.