Mert olykor annyira szembetűnő, hogy a tragédiákból születő cikkek, online mécsesek, oszd-meg-ha-te-is-gyászolsz posztok más emberek személyes gyászán élősködve próbálnak látogatottságot kicsikarni maguknak. Ennél százszor ízlésesebb nem írni semmit.

De ha nem írunk semmit, akkor úgy tűnünk, mintha nem éreznénk együtt a gyászolókkal. A tragédiával. Ha nem írunk semmit, akkor ignoráljuk a hírt, amitől egy ország lehajtja a fejét; szép tájakról, jó nőkről, menő tech-cuccokról teszünk ki cikkeket, de miért nem teszünk ki egyetlen anyagot sem, egyetlen megemlékező sort sem az olaszországi busztragédiáról? Ha pedig újságként informatívan akarnánk közelíteni, ez sem lenne ízléses: egy életmód magazin vagyunk, nem hírportál. Nem tudósítunk élőben hírekről, sem tragédiákról – ha most kezdenénk ezt megtenni, nem lennénk elképesztően képmutatóak, hogy csak a látogatottság növeléséért vetjük bele magunkat a(z iszonyatosan undorító) gyász-bizniszbe?

Nem beszélte meg a szerkesztőség összes tagja egymás közt, hogy vajon mindenki megrökönyödött-e az olaszországi buszbaleset hírétől, de úgy hisszük, ez nem is szükséges. Mert minden jóérzésű embert szíven ütött ez a tragédia.

Szeretnénk kifejezni a sajnálatunkat, de nehéz megtalálni a megfelelő módot, ami nem sért senkit, főleg nem azoknak a mély és személyes gyászát, akik közvetlenül érintettek ebben a felfoghatatlan szörnyűségben. Szeretnénk írni róla, mert minket is ugyanúgy foglalkoztat, mint mindenki mást, de nem szeretnénk ízléstelenek, szenzációhajhászok és képmutatóak lenni. Szeretnénk kifejezni őszinte együttérzésünket úgy, hogy nem hiszitek rólunk, hogy megosztásokra vadászunk. Nem tudjuk, hogy kell. Mert ez egy olyan helyzet, amiben egy jóérzésű újságírónak nincsenek szavai. Elfogytak a szavaink. Ami megmaradt, az a részvét és mély együttérzés, melyet nem tud kifejezni se cikk, se fekete posztó, se gyertya.