Csak azért gondoljuk, hogy a Samuel Murray nevű fiatalember nem volt teljesen tiszta, mert tudatmódosító anyagok nélkül nem biztos, hogy elő lehet állni egy ilyen sztorival.
Szóval - ahogy elképzeljük - Sam otthon ült egy kései órán egy hatalmas gandzsatrombita szívmelengető társaságában és miközben gyakorolta a füstös kilégzést, eszébe jutott a halál, ami a Föld népességének igen nagy hányada szerint elég nagy szívás. Addig filózott ezen, hogy elkezdett beparázni, de nem akart ilyen súlyos gondolatokkal nyugovóra térni, ezért kitalálta, hogy az ember evilági létének vége valójában nem is az, aminek gondoljuk.
Ez a gondolat pedig egy tipikusan olyan horderejű felismerés, amit illik azonnal közhírré tenni, így emberünk is rámarkolt a billentyűzetre és beleszülte a következő teóriát a Facebookba:
Leküzdjük a nyelvi akadályokat:
Mi van akkor, ha az a fény, amit az alagút végén látunk, ha meghalunk, nem más, mint egy másik kórházi szoba fénye, ahol ismét megszületünk, és csak azért érkezünk meg sírva, mert mindenre emlékszünk az elmúlt életünkből és tudjuk, hogy mindent elveszítettünk? Ahogy felnövünk, lassan elfelejtjük az elmúlt életünket és elkezdünk az aktuálisra koncentrálni, de néha előjön néhány emlék a régebbi életünkről, melyekre azt mondjuk, déja vu. Gondolkozz el egy kicsit ezen!
Másnap reggelre ezt az orbitális sületlenséget több mint százezren osztották meg, a megosztások száma pedig még most is nő. A jól sikerült post történetét később lehozta egy rakás online magazin - igen, tudjuk; köztük mi is. Hiába forgatod a szemed, néha tényleg ennyin múlik a világhír.
A kommentelők között persze akad olyan is, aki lát némi ellentmondást Sam elméletében, például az egyikük megjegyzi, hogy ha ez a marhaság igaz lenne, akkor a Föld népessége állandó lenne, nem pedig folyamatosan növekvő. Ez a hozzászólás mondjuk nem kapott, csak két lájkot.
(via)