Hiába játszott jobban és tartotta kézben a meccseket a PSG a Real Madrid elleni párharc háromnegyedében, ha végül mégis kizúgott. A csapatépítés megbukott, leginkább azért, mert nincs csapat, és nincs építkezés.

Sokadszorra jött szembe a PSG-vel és annak katari tulajdonosával a rideg futballvalóság, de most sem sikerült elhajolni előle. Nasszer el-Kelaifi még mindig azt hiszi, hogy pénzzel és arroganciával mindent zsebre lehet vágni, de olyankor mindig megérkezik a pálya másik térfelére egy csapat, amely tudja, hogyan kell igazából profin lehozni egy meccset, hogyan lehet nyerni.

El-Kelaifi úr megtámadhatja a játékvezetőket (Benzema első gólját valóban szabálytalanság előzte meg), kicsengethet még pár száz millió eurót, az érdemi dolgok a pályán dőlnek el. A katariak felépítettek egy Galaktikus PSG-t, akárcsak a Real Madrid a 2000-es évek elején, csakhogy pont annyira sikeresek, mint a Hollywood Galaktikus Real Madrid: nem nyert BL-t.

A félGalaktikus Real 2000-ben és 2002-ben még megnyerte a BL-t, ám ettől annyira eldurrant Florentino Pérez elnök agya, hogy elkezdte összegereblyézni a világ legjobbjait: élte az álmát, ami az volt, hogy minden évben igazol egy világklasszist méregdrágán. Érkezett is Ronaldo, majd David Beckham, később Michael Owen, csak épp eközben elengedte azokat, akik a csapat stabilitásáért és identitásáét feletek, például Claude Makélélét, vagy épp Fernando Morientest. A francia szűrő volt a csapat kulcsa, csak épp nem volt túl érdekes, nem volt eladható, így mehetett, a csapat meg orrnehéz lett és senki sem hordta a vizet, megbomlott az egyensúly.

Erre mit csinál két évtizeddel később a Paris SG? Nyakra-főre vásárolja a sztárokat, de valamiért senki sem szól az elnöknek, hogy csapatot is kellene építeni, nem csak brandet. Párizs menő város, Neymar igazi futballceleb, szóval egy izgalmas brand alapja megvan, csak közben elsiklottak a lényeg felett: ez a fociról, egy futballcsapatról kellene, hogy szóljon. Hiába van ott Leonardo vagy épp Pocchetino, a fürdővízzel együtt kiöntik a gyereket is, minden más fontosabbnak tűnik a csapategységnél, az egyensúlynál – ez egy ponton tökéletesen látszott a Real Madrid ellen.

Messi érkezésekor minden szakember, elemző, minden focifórum azt a kérdést tette fel, elbír-e egy csapat három olyan – egyébként egyenként zseniális, sőt a legjobb – támadót az alapkezdőjében, aki nem tud és nem is igazán akar védekezni és presszingelni? A választ gyorsan megkaptuk.

Az egyéni képességek egy ideig viszik a csapatot, de a PSG-nél ez is megdöccent mostanra: Neymar hosszú sérülés után tért vissza, nincs jó formában, és őt már nem a foci érdekli elsősorban; Messi még a focinak él, de minden mozdulatán érződik, hogy Párizsban ez neki csak munka, és egyébként is két fokozattal lassabb, mint a prime korszakában Barcelonában. Még mindig olyan labdákat ad, amiket csak ő tud, de már nem cselezi ki a fél csapatot. Ugyan Mbappé jelenleg talán a világ legjobbja, de ő meg fejben már Madridban van, bármennyire is jól játszott és gólokat lő.

Ezek hárman zsenik, minden idők talán legjobb csatársorát alkotják, de amikor egy ilyen törékeny PSG belefut egy olyan tradicionális nagycsapatba, amely egész jó formában van, tudja, hogyan kell nyerni és még szervezett is, akkor pillanatok alatt leolvadnak – vagy ahogy Izing kolléga mondta, „összeestek, mint a szaros bugyi”.

Ennek miértjéről már többször írtunk, és egyértelműen Kolumbán Anti kolléga elmélete az, ami átfogóan választ ad a kérdésekre:

ennek a csapatnak továbbra sincs meg a kultúrája ahhoz, hogy sikeres legyen Európában. Tizenegy játékos egyforma mezben.

És ez akkor látszott igazán, amikor Benzema egyenlített, mert utána rohangáltak a pályán, mint a mérgezett egerek, a második Benzema-gól után meg jött az a bizonyos összeesés, és fogalmuk sem volt, hogy ilyenkor hogyan kellene rendezni a sorokat, senki nem állt a csapat élére, hogy most akkor ezt és ezt kellene játszani, hanem tömni próbálták labdával Mbappét, hogy hátha megoldja. De ekkor már a Madridnak nem kellett tövig nyomni a támadást, könnyedén tartották az elképzelés nélküli párizsi támadásokat.

Ahol ekkora játékosok futballoznak, mint a PSG-ben, nem fordulhatna elő olyan szégyen, hogy a középkezdésből azonnal gólt kapnak, mert az elkényeztetett sztárok nyalogatják a sebeiket, ácsorognak a kezdőkörben, az edző meg tehetetlenül toporog a pálya mellett nulla tekintéllyel.

Ancelotti írta az életrajzi könyvében, hogy amikor Párizsba igazolt, ledöbbent, hogy hiába folyik a csapból is pénz, foci-, sőt csapatsport-alapvetések teljesen hiányoztak a napi rutinból. Olyan aprónak tűnő, de a csapatkohézió szempontjából fontos dolgok, mint például, hogy együtt étkezzenek a játékosok, amit neki kellett bevezetni. Egészen addig mindenki akkor és ott evett, amikor és ahol kedve tartotta.

Ha Ancelotti nehezen állította be őket a sorba, akkor ki tudná? Nála nagyobb tekintély kevés van a mai labdarúgásban. De nemcsak ő, hanem Tuchel is panaszkodott, a német azt mesélte, inkább volt menedzser a sztárok között, mint edző, pedig akkor még Messi nem is volt ott a klubnál. Azóta látjuk, mire képes Tuchel egy komoly, győztes mentalitású csapatnál.

A Manchester Citynél jól látni, hogyan lehet átfordítani a pénzem van, de hozzáértésem nincs-attitűdöt egy győztes kultúrává. Az angol foci eleve egy nagy tradíció, ott komoly múlt van, tehát volt mire építkezni, csak amikor elkezdett befolyni az olajpénz, akkor ment az őrült, de értelmetlen költekezés. Aztán jött Guardiola és hozta magával a tudást, hogyan lehet nyerni, hogyan kell felépíteni okosan egy csapatot.

Az City korábban kezdett tudatosan építkezni, de még ők sem nyertek Bajnokok Ligáját. Viszont rájöttek, hogy mindezt csapatként lehet, nem pedig pénzzel és arroganciával – a PSG még nem jutott el idáig.

(Fotó: Silvestre Szpylma/Quality Sport Images/Getty Images)

És ezt olvastad már?
Egy 17 éves és egy 18 éves tinédzser mentette meg a Dortmundot