Csodát láthattunk a férfi kézivébén, az eddig sehol sem jegyzett, futottak még kategóriás Katar világbajnoki döntőbe jutott, és végül ezüstérmet nyert. Gratulálunk! Vagyis tudod mit, inkább nem. Bocs, srácok, tudom, hogy a meló ugyanannyi, és remek sportteljesítmény volt, de nem tudok nektek örülni.

Mert nézzük, kik alkotják a katari "nemzeti" csapatot:

Goran Sztojanovics, Zsarko Markovics és Jovo Damjanovics (montenegróiak), Rafael Capote (kubai), Bertrand Roiné (francia), Kamalaldin Mallash és Hadi Hamdun (szíriai), Borja Vidal (spanyol), Eldar Memisevic és Danijel Sarics (bosnyákok), Juszef Benali (tunéziai), Hamad Madadi (iráni), Hassan Mabrouk és Mahmud Hasszab Alla (egyiptomi).

Melléjük mindössze két eredetileg is Katarban született játékosnak sikerült bekerülni a keretbe, de ők mellékszereplők voltak. Nem tűnik túl hazafiasnak a névsor, de nincs vége: jött egy zseniális kapitány is, aki összefogta a zsoldoshadsereget. Valero Rivera a sportág egyik legnagyobbja, 2013-ban vébét nyert hazája válogatottjával, Spanyolországgal. Most évi 800 ezer euróért döntőbe vitte Katart.

De ennél sokkal rosszabb hír is van, mert hát külföldi kapitány azért már sehol, semmilyen sportágban nem számít különlegességnek. Szóval a nekik drukkoló, éneklő, kerepelő nézők sem katariak voltak ám. Mert ők nem annyira jók szurkolásban, így aztán, nem fogod elhinni, azt is vett őfelsége, Sheikh Hamad bin Tamim al-Thani. A spanyol Cuenca városában igen magas a munkanélküliség, így jól jött némi pénz, meg persze egy katari nyaralás. A helyi Ciudad Encantada csapatának táborát vásárolta meg a vébére a szervezőbizottság. A mindenre elszánt közösség a repülőutat, a szállást, a teljes ellátást, a torna valamennyi meccsére szóló belépőjegyet kapta a rajongásért cserébe.

A fizetett spanyol rajongók a Katar–Spanyolország meccsen is az araboknak drukkoltak ugye. Ide most képzelj el egy szomorú szmájlit.

A svéd válogatott Tobias Karlsson tömören összefoglalta a lényeget, szívemből szólt: „Ez nagyon beteg!"

Claude Onesta, a végső győztes franciák szövetségi kapitánya azzal nem vádolható, hogy savanyú lenne neki a szőlő mégis markáns a véleménye:

„Abban hiszek, ha valaki állampolgárságért folyamodik, akkor az adott országban él, ott neveli a gyerekeit, így pedig minden joga megvan hozzá, hogy az adott nemzetet képviselje egy világversenyen. De ha valakit csak egy tornára igazolnak, akkor az a szabályok kijátszása. Nem akarok pálcát törni a katariak felett, de sokat ártana a kézilabdának, ha ez a tendencia folytatódna.”

Álszentség lenne részünkről is pálcát törni, hiszen a magyar sikerekhez is hozzájárult már néhány honosított játékos, Pérez Csárli vagy Radulovics Bojana nélkül szegényebbek lettünk volna néhány remek eredménnyel. És hát akkor is kiborultunk, amikor felmerült Nagy László országváltása, milyen már, hogy nem magyar mezben küzd a világ egyik legjobbja?!

Viszont akkor itt álljunk is meg egy-két szép arab szóra. Már ha értik a fiúk. Pérez, de még Nagy országváltása is sokkal inkább magyarázható (lenne, de szerencsére Laci maradt), elvégre ők már évek óta a másik hazájukban éltek, letelepedtek, nyelvet beszéltek, otthonra leltek. Katar játékosai ugyan gyönyörűen énekelték szívre tett kézzel a himnuszt, de azért ne higgyük, hogy Zsarko Markovics és mondjuk Bertrand Roiné arabul diskurál az öltözőben. Bár tőlem akár szavalhatnak is arabul, sőt, lehetnek katari válogatottak is, ha már annyira belakták magukat ott, de valami határt csak kéne húzni, nem?

Kéziséknél elég laza ez a szabályozás, a fent említett, korábban egyébként a Veszprémben is játszó Markovics tavaly még montenegrói válogatott volt, aztán az el-Dzsaisba igazolt, a francia Bertrand Roiné meg 2011-ben aranyérmes volt a franciákkal a vb-n, most meg mindketten vébédöntőt játszottak Katar színeiben. Fociban ezek után már nem lehetnének válogatottak, de a kézilabdának szüksége van a laza szabályozásra, mert eléggé beszűkült a mozgástere, népszerűsége csökken, hosszútávon bajba is kerülhet (értsd: legrosszabb esetben lekerül az olimpiai sportágak listájáról), ezért nagy szüksége van a pénzre. A katari pénzre például.

Az IHF (melynek vezetője az egyiptomi Hasszan Musztafa, akinek mellesleg Katar a második otthona) ugyanis nem nagyon tud létezni az onnan érkező pénz nélkül, amit az Al-dzsazira ad a jogdíjakért, az főleg népszerűsítésre megy, és ebben benne van, hogy minél több földrész érdekelt legyen egy világbajnokságon például. Mondjuk Ázsia ugye.

És ezek nem csak abban voltak tetten érhetőek, hogy egy komplett világválogatottat vásárolt össze Katar – bár világklasszisokra azért nem ment rá, Saric és Rivera kapitány kivételével mindenki középkategóriás –, hanem a masszív játékvezetői támogatásban is. A hazai pálya kicsit mindenhol lejt (Magyarország ebben is kivétel), de itt konkrétan feldőlt, a németek meg a lengyelek totál kibuktak a fújáson, tényleg felháborítóan feltűnő volt a besegítés. Kivéve a döntő, ott jól vezettek a csehek, de a franciák ellen mondjuk mindegy is lett volna.

A pénzt tehát nem csak nagy úr, de boldogít is, na meg a jelek szerint eredményessé tesz. A kérdés az, valóban jó-e ez az út. Mert lehet most ágálni Katar ellen, sőt, meg is teszem, de mi lenne, ha mondjuk két focistadionnal kevesebbet húznának fel a magyar nagyurak, cserébe viszont honosítanánk mondjuk az MKB-MVM Veszprém teljes légióskontingensét (plusz vennénk egy suriname-i falut, hogy ugorjanak már át buzdítani a fiúkat az olimpián).

Andreas Nilsson pulikat tenyésztene a Hortobágyon, Christian Zeitz neve rovásírással lenne a mezre nyomva, Renato Sulic paprikacsíkokat szívna fel a meccsek szünetében, Momir Ilics pedig bocskaiban énekelné a himnuszt, miközben az egy szem magyar, Nagy Laci spanyolul diskurál Ortega kapitánnyal. És akkor megnyerhetnénk a riói olimpiát.

Örülnénk? Naná. Felhőtlenül? Talán.

És azt szeretnénk látni egy világeseményen, hogy a sejk, a vezér és az őfelsége áll a dobogón egy hatalmas, sok nullás bankkártyával a kezében, széles vigyorral és opálos tekintettel integet a fizetett szurkolóknak?

Nem hiszem. Remélem, nem.

(Fotó: Europress/AFP)