Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Egy fiatalember profilját nézem épp a Facebook-on, ugyanaz a profilkép, mint hetekkel ezelőtt, pörög a fal és az utolsó bejegyzés sem régi: tegnap délben becsekkolt valahol. Egyetlen dolog változott azóta. Már nincs köztünk.

Furcsa érzés kerít hatalmába. Azonnal nézem a Facebook profilját, minden rendben. Ha nem jön egy homályosan megfogalmazott poszt egy közös ismerősünktől, eszembe nem jutna, hogy meghalt. Minden rendben? Dehogy. A Facebook profilja most is „él”, ami érthető, hiszen a családnak, rokonoknak és barátoknak ez most a legkisebb bajuk. Furcsa ez az érzés. Mintha megdermedt volna az idő. Ott vannak a képek, a bejegyzések, kommentek, nevetések, bosszankodások, csak épp újak nincsenek. Mi lesz ezzel a digitális, webes életúttal, mi lesz egy ember digitális lenyomatával, mi lesz ezekkel az információkkal?

És ez a történet nem áll meg a Facebooknál, hiszen sokan használunk, különböző képmegosztó oldalakat, blogolunk, játszunk online, vagy iratkozunk fel az általunk érdekesnek ítélt webes és egyéb szolgáltatásokra. Mi történik a nullákba és egyesekbe zárt énünkkel, ha már a hús-vér valónk képtelen vezérelni azt? Ki kezelje? A család? Barátok? Foglalkozzon-e egyáltalán bárki is ezzel, vagy az épp aktuális pécénket temessék el velünk, jelszavastul, adatostul és ennyi? Nyilván maga a gép az örökösöké lesz, de mi történik a szervereken tárolt darabjainkkal? Oda jelszó kell, meg e-mail fiók, stb. Egy egyszerű Facebook jelszócseréhez is minimum be kell tudnunk lépni mondjuk az elhunyt G-mail fiókjába. Nyilván nem ez lesz a legfontosabb dolga a családnak, ha elmegyünk, de nekünk, most még, amikor gondolkodhatunk rajta, bizony fontos lehet.

A Slashdot készített egy szavazást a témával kapcsolatban és bár ott nem csak a webes jelenléttel, hanem a vinyón tárolt adatokkal is foglalkoztak, de érdekes eredmény született. A több mint 15 ezer válaszoló közel fele nem foglalkozik sem az online utóéletével, sem pedig a saját vincseszterével, bárki aki megkaparintja, viheti. A második helyen a szavazásban résztvevők harmada „viszi magával a sírba” a jelszavakat, adatokat a weben és saját gépük merevlemezén egyaránt, míg mindössze 14% azok aránya, akik valamely ismerősüknek, családtagjuknak hozzáférhetővé teszik ezen adatokat, akár azért, hogy zárják be a boltot, akár azért, hogy belátásuk szerint vigyék tovább az online életüket valamilyen módon. Számomra ez igen furcsa, lévén a napom jelentős részét a gép előtt töltöm és keresek, kutatok, írok, megosztok, felfedezek. Ráadásul megvan bennem az a furcsa nem kicsit exhibicionista attitűd, hogy szeretném, ha maradandót alkotnék, ami a mai online világban (technikailag legalábbis) aránylag egyszerű. A maradandót természetesen fizikiailag a szerverek merevlemezein tárolt bitek és bájtok formájában gondolom, hiszen nagyképűség lenne saját magam által maradandónak ítélnem munkásságomat.

Azt azonban mindenképp szeretném, ha unokáim, sőt az ükunokáim is megismerhetnének a webről, hogy eldöntsék jó arc volt-e ez a pheke bácsi, vagy csak egy idióta bértollnok. Erre pedig készülni kell domainfoglalással, online tárhely vásárlással, stb. és ezen felületek karbantartásával és átadásával a gyerekeimnek. Aztán majd ők eldöntik, kellek-e az utókornak, vagy lehúzzák a rolót és eltűnök a lomtárban. Lehet, hogy nem fontos. Lehet, hogy akár ezek a most leírt gondolataim sem fontosak. Vagy, ha nem is fontosak, de tételezzük fel, hogy most itt a player.hu-n jelentenek valakinek valamit, de mi lesz a digitális „lelkemmel” 100 év múlva? És mi lesz a Tiétekkel?

HELLO, EZ ITT A
PLAYER
Kövess minket a Facebookon!
Nagyon jól fogod érezni magad nálunk!

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.