Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Aranymetszés, harmadolás, szimmetria. A három alapfogalom, amely nem hiányozhat egyetlen fotósfórum hozzászólóinak kelléktárából. Mik ezek? És fontosak egyáltalán?

Tanítható-e a kompozíció?

Ed Leys amerikai fotós szerint: a kompozíció alkotását lehetetlen tanítani. A kompozíciótanítás a kreativitás önkényesen rákényszerítése másokra, ami egyfajta mesterkélt kötöttséghez vezet, és elfojthatja az egyes tehetségekben rejlő nagyszerűséget, ezáltal egy silányabb világot teremtve.

A fentiekben van igazság is, hiszen a kompozíciós szabályok folyamatos betartásakor túl könnyű abba a hibába esni, hogy az ember megragad ezen szabályok alkalmazásánál, és a továbbiakban mindig csak így készít képet. Ez pedig egy idő után unalmas, hiszen az így készült kép nem lesz más, nem lesz több mint egy ügyesen komponált, az előírásoknak megfelelő kép. A legrosszabb azonban, hogyha a készítő más fotókat is ilyen szemmel néz, már nem is a kép érdekli, hanem a kép szabályai.

Meg kell tanulni a fotózás alapjait (ez egyfajta segítség, hogy fotósként láss), a kompozíciós szabályokat, de csak akkor kell elővenni a tanultakat (azért sok ilyen lesz), amikor a kép úgy kívánja. Így kialakulhat az egyéni látásmód, ízlésvilág. Ne felejtsük el, hogy a fotózásnak szórakoztatónak kell lennie, e nélkül semmit sem ér az egész.

Vissza az iskolapadba

A barlangrajzok esetében nem beszélhetünk tudatos kompozícióról: a rajzok egymáshoz viszonyított mérete nem a valóságos arányokat tükrözi, függetlenül attól, hogy a barlang falán a mamut baromi nagy volt, a pálcikaemberek meg kicsik. Egyiptomban a legnagyobb hatalmú személyt emelték ki, neki volt a legnagyobb mérete. Már megjelent a sávos ábrázolás, a távolabbi jelenetek egymás fölötti sávokba kerültek. A görög és római kórban a kontúrokkal, színekkel való kiemelés dívott, gondoljunk csak a freskókra. A gótikában a szimmetrikus és háromszög kompozíciók szerint rendezték alkotásaikat a művészek, a reneszánszban már a perspektívára is figyeltek. (Az utolsó vacsora freskón a nézőpont csak kicsivel van az asztal lapja fölött, emellett nagyon fontos a tér megjelenítése is.

A barokkban a fény-árnyék, kontrasztokat alkalmazó, mozgalmas, átlós kompozíció volt jellemző, és használtak illuzionisztikus térhatásokat sem, elsősorban a templomok mennyezetén. A XIX. századot az aszimmetrikus kompozíciók uralják, a huszadik századtól pedig színek, formák geometrikus elrendezés a divat.

A kép megkomponálása

A téma elrendezése a képzőművészetben a téma megválasztásával kezdődik. Nagyon fontos, hogy egyáltalán ráleljünk a témára, az ötlet és a motívum meglelése azonban még nem jelenti magát a műalkotást. Az még csak egy elképzelés. Olyan módon kell visszaadnunk a témát, ahogy mi látjuk, ami ránk jellemző, és persze nem úgy, ahogyan már lefotózták ezerszer. Valakinél ez természetes, másoknak meg kell tanulniuk a kompozíció alapjait, és továbblépni. Kezdetekben a képünkön lévő elemeket különböző rendszerek szerint kell elrendeznünk, vagyis komponálnunk kell.

Képkáosz

Régebben, a papírképek korszakában nem találkoztunk nap mint nap túlzsúfolt témájú fotókkal, de a Facebook-falon percenként tolják az arcunkba a jobbnál jobb nyaralásos/bulizós/wellness/kirándulós képeket. Az a legjobb, ha egy képen szerepel a Nagy Piramis, a szálloda, a pálmafa, a bazár, a sivatag, a beduin, a család és tükörben a készítő. Képkáosz. Persze utólag is le lehet vágni a felesleget, de erre nem sokan szánnak időt, no és persze sokak szerint akkor jó egy fotó, ha minél több minden van rajta. Pedig inkább egyszerűsíteni kellene. A fent felsoroltakat akár két–három fotóval kellene megmutatni, nem egy képen szerepeltetni őket.

A képmező jó kihasználására már a felvétel során törekednünk kell. A képkivágás megválasztása döntően befolyásolja a kép tartalmát, módot ad arra, hogy kiemeljük a lényeges elemet, elnyomjuk a lényegtelent, elhagyjuk a fölöslegest. A kép szélein belül maradó képelemek kiválasztásához tudni kell, hogy a részletek a képen, környezetüktől elszakítva más hatást keltenek, mint természetes összefüggésükben, a közvetlen látványban.

Már abban a pillanatban, amikor belenézel a keresőbe, el kell döntened, hogy szűkebb vagy tágabb képkivágásban szeretnéd megmutatni a témát. Ha túl tág (totál) a képkivágás és kicsi a téma, vagy éppen túl sok minden van a képen, akkor a néző nem tudja eldönteni, mit is akarsz megmutatni. Ha kicsit szűkebb képkivágást alkalmazol – egy csomó felesleges dolgot lehagysz a képről – és ráirányítod a tekintetet arra, ami megragadta a figyelmedet, egyből jobb eredményt érsz el.

Válaszd ki a fő témát, a fentiek szerint a Nagy Piramist, és menj olyan közel, vagy zoomolj egy akkorát, hogy a piramis uralja a képet. Természetesen lehet más is a képen, de kerüld a sok zavaró képelemet! Így a figyelmet rögtön a fő témára irányítottad. A következő képen meg nézhet a beduin szomorúan a homokban. Nem kell feltétlenül közel menni; választhatsz nagyobb képkivágást – akár nagytotált is –, ha a téma engedi, de ekkor is figyelned kell, mi minden kerül a képre.

Természetesen a képkivágás csak a legelső lépés. Az adott képkivágásban kell alkalmaznunk a kompozíció többi szabályát (vagy éppen elhagynunk), hogy a képet néző személyt rávezessük a kép készítésének okára, szándékára. A képen lévő indiai utcajeleneten mindenki mást és mást lát, ehhez kell igazítani a képkivágást. Kékkel jelöltem egy nagyon szűk vágást, csak a barackért nyúló árus látszik. Ennél érdekesebb egy tágabb verzió – zölddel jelölve –, ahol a háttérben sétáló lefelé pillantva a száját nyalja éppen. Sárga keretben a kép jobb oldala van kiemelve, az oly jellemző szent tehénnel, valamint a nyílt kis csatornával, amely láttán az ÁNTSZ sikítófrászt kapna, feketével pedig ennek szűkebb változata.

Képkivágás a filmekben

  • premier plán (közeli vagy nagyközeli): egy egész fejet, testrészt vagy valamilyen kisebb méretű tárgyat jelenít meg
  • szuperközeli: bemutathatja egy szereplő arcának, fejének vagy valamilyen egyéb dolognak a részletét. Elég ritkán alkalmazott eljárás.
  • szekond plán (félközeli-féltávoli): egy vagy több szereplő fejét és testének egy részét, illetve valamilyen közepes méretű dolgot mutat meg. A valóságban is hasonló szögben és méretarányban látunk.
  • kisszekond vagy szűkszekond (félközeli): a szereplőket melltől felfelé mutatja
  • félalakos: a szereplőket deréktól felfelé mutatja
  • amerikai plán: a szereplőket térdtől felfelé mutatja
  • totálplán (távoli): a környezet, a háttér is fontos alkotórésze a képnek, vagy csak a környezet, illetve táj látható
  • kistotál (kistávoli): a szereplők vagy egy nagyobb dolog teljes egészében láthatók, és 30 méternél közelebbről látszanak
  • teljes alakos vagy szűk kistotál: a szereplő vagy szereplők kitöltik a képmezőt
  • nagytotál (nagytávoli): a szereplők vagy nagyobb dolgok 30 méternél távolabbról látszanak
  • hiperplán: főként a táj látható, a szereplők kevéssé vagy egyáltalán nem

Ha már megtaláltad a jó képkivágást, és a képmező jó kihasználásánál tartunk, itt kell megjegyezni, amit külön nem szoktak elmondani – hiszen beletartozik a képmező jó kihasználásába: hogy mennyi a levegő a fejek fölött. Muszáj erről is beszélni, hiszen nagyon sok az olyan fotó, ahol az alak vagy alakok a kép alsó ötödében helyezkednek el, fölöttük pedig a nagy üresség.

Ha a koncertképen a lámpák sugara látványosan megvilágította volna a zenekart, nem lett volna ilyen rossz a végeredmény, de jelen esetben a lényeg, vagyis a zenészek a kép alsó részén helyezkednek el, egyáltalán nem hangsúlyosak, fölöttük a nagy üresség, ami teljesen indokolatlan és csúnya. Nem mellesleg a fotó egy újabb példa a különböző képkivágások használatára. Az alapeset, tehát az, hogy töltsd ki a keretet!

HELLO, EZ ITT A
PLAYER
Kövess minket a Facebookon!
Nagyon jól fogod érezni magad nálunk!

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.