A Jupiter és a Szaturnusz sarki fényeit már alaposan kitanulmányozták a csillagászok, azonban a még távolibb Uránusz fényeiről egészen keveset tudunk – sokatmondó, hogy a Hubble volt az első földi bázisú űrtávcső 2011-ben, amelynek sikerült felvételt készítenie a kék gázbolygó sarki fényeiről.
Az elmúlt időszakban néhány csillagász az amerikai űrkutatási hivatal (NASA) és az Európai Űrügynökség (ESA) csillagászati műholdjával épp az Uránuszon észlelhető bolygóközi lökéseket, valamint ezeknek a bolygó sarki fényeire gyakorolt hatását vizsgálta – ekkor lettek figyelmesek a gázbolygón megfigyelt sarkifény-jelenségre, amelyet ilyen intenzívnek eddig még nem láttak:
2012-ben és 2014-ben a Párizsi Obszervatórium csillagászainak vezetésével az Uránusz sarki fényeit a Hubble-ra szerelt, ultraibolya-sugárzással operáló spektrográf (STIS) segítségével vizsgálták. Így gyűjtötték össze az első bizonyítékokat, amelyek szerint az erőteljesen fénylő régiók a bolygóval együtt forognak – ezért is annyira különleges ez a jelenség.
A sarki fényeket elektromos töltöttségű részecskék, például elektronok áramlása okozza, melyek különböző forrásokból származhatnak – napszélből, vagy akár a bolygó ionoszférájából. A részecskék az atmoszféra gázatomjaival ütköznek, ionizálják azokat, amire a levegőben levő oxigén és nitrogén fénykibocsátással reagál.
De ez még csak az első része a történetnek. Sikerült újra felfedezni az Uránusz „elveszített” mágneses sarkvidékeit is, amelyek nem sokkal azután tűntek el a kutatók szeme elől, hogy 1986-ban a Voyager–2 felfedezte őket. Eltűnésük egyik fő oka egészen triviális: a bolygó felszíne ugyanis annyira jellegtelen és tagolatlan – olyan, mint egy hatalmas, homogén ciánlabda –, hogy egészen könnyű szem elől téveszteni a pólusokat.
Eközben a „szomszédban”:
(forrás: NASA, Popular Science, MTI)