Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Cikksorozatunk előző részeinek illusztrációjához több olyan képet is használtunk, melyekhez hasonlókat nem lehet fotózni automata módban. Úgyhogy ismerjük meg a fényképezőgép alapvető működési elvét, ami nélkülözhetetlen a manuális beállítások megértéshez.

Az automatika mámora

Időről időre visszatérő kérdés: baj-e, ha valaki a fényképezőgépét kizárólag automata módban használja? Vannak, akik szerint nem is igazi fotós az, aki nem manuális módot használ. Ez a téma nem fekete- fehér, van jó és rossz oldala is. Régebben egy fotóstanoncnak, mielőtt először exponált, komoly fizikai és kémiai ismereteket kellett elsajátítania, s kívül-belül ismernie kellett a gépét, a felépítéstől a működésig. A régi gépekben ugyanis nem volt fénymérő sem, automatamód sem (viszont volt film), és kevesebb beállításból lehetett válogatni. A régi idők fotósa kiment a terepre (vagy a műterembe), körülnézett, felnézett az égre, és egyből tudta, mit is csináljon.

Ma egyszerűen csak le kell nyomni a gombot, és a gép mindent megcsinál magától, s legtöbb esetben (optimális fényviszonyok mellett) a kép jó lesz. Ebbe a csapdába azonban nagyon könnyű beleesni: sokan nem lépnek tovább, hanem állandóan így használják a gépüket. A fotóstanfolyamok viszont főleg a gépkezelésre koncentrálnak, és kevés idő marad a kompozíciós szabályok elsajátítására. Így viszont elsikkad a lényeg: a kép!

A mai gépek annyi mindent tudnak, hogy ezeroldalas kezelési útmutató jár hozzájuk, s persze a gyártók is a vásárlásra ösztönöznek. Itt egy újabb, egy jobb, egy mosolyfelismerő, egy még automatább… Először meg kell tanulni jó képet csinálni, a képmezőn jól elhelyezni a témát, azaz komponálni, s keveset kattintani. Ha ez automata módban megy, akkor úgy is jó. Egy idő után úgyis előkerülnek olyan témák, amelyet nem lehet csak manuális beállításokkal lefotózni, s akkor rá lehet térni a gép felépítésére, működésére. Ahogy ezt most is tesszük.

A sötét doboz

A fényképezőgép elődje a camera obscura volt, amely lényegében egy elsötétített szobából vagy dobozból áll, amelybe egy apró lyukon vagy konvex lencsén keresztül engedtek fényt. A lencse fókuszpontjában lévő falon vagy papíron jelent meg a külvilág képe. Ez ma is nagy divat egyébként, rengeteg blog foglalkozik vele, még külön világversenyt is rendeznek. Az elvetemültebbek nem is dobozt használnak, hanem besötétítik a házukat, és a nappali falára így vetítik a külvilág képét:

Az elv ma is ugyanaz, csak ma már nem fényérzékeny lemezen vagy filmen rögzítik a képet, hanem egy elektronikus képérzékelő (CCD vagy CMOS) veszi, és memóriakártyára kerül. A digitális kép tulajdonképpen nem más, mint egyesek és nullák tömege.

A géped belülről

Az objektíven – azon belül is a rekeszen és a lencsetagokon – áthaladó fény a tükörre esik, onnan pedig egy pentaprizmára ér, végül ezt látni a keresőben. Az ilyen elven működő gépeket hívják tükörreflexes gépeknek. Az exponálás pillanatában a tükör felcsapódik (akkor nem látni semmit a keresőben), a fény a zárszerkezeten keresztül a képérzékelőre esik, és kész is a fotó.

A megapixel-átverés

Nyolc megapixel, 15, 25, 36. Egyre nagyobb számokkal dobálóznak. Egyre inkább arra kényszerítenek, hogy vegyél még jobb felbontású gépet. Ne dőlj be! A képérzékelő feladata, hogy a külvilág felől a kamera objektívjén keresztül érkező fényt digitális jelekké alakítsa. Ezen az érzékelőn pixelek találhatók, ezek száma határozza meg a felbontást. Nyolc megapixel nyolcmillió pixelt jelen, ami azonban számunkra érdekes, az az érzékelő mérete. Egy filmes gépnél a film mérete – a Leica szabványa alapján – 24x36 mm. Egy digitális gépben egy ekkora képérzékelőt full frame- nek hívják, és általában ez a profi kategória. Ennél kicsit kisebb az APS méret, de még az is profinak/félprofinak számít.

A lényeg: minél nagyobb a képérzékelő, annál nagyobb méretű pixelek helyezhetők el rajta.
Ha egy mobiltelefonban van egy légypiszok méretű képérzékelő, amely nyolc megapixeles, akkor az a nyolcmillió pixel baromi kicsi, és nagyon közel vannak egymáshoz. Egy nagyméretű lapkán ez a nyolcmillió pixel nagyobb, és helyük is van bőven. Tehát ugyanazon képet egy kisebb érzékelőn kisebb helyre kell pontosan vetíteni, és minél kisebbek a pixelek, annál zajosabb a kép, és csökken a nagyíthatóság is. A zsúfoltság sok mindenre kihat, legfőképp a zajra és a kép dinamikájára. (A jó dinamikájú fotón a világostól a sötétig finom átmenetek vannak, míg egy zsúfolt érzékelő ezt képtelen jól megörökíteni, és az árnyalatok nagy része elveszik.)

Vagyis egy nagyobb méretű, alacsonyabb felbontású képérzékelővel szerelt géppel jobb képet lehet készíteni, mint egy nagyobb felbontású géppel, amelyben kisebb az érzékelő. És nem: a telefonoddal még megközelítőleg sem tudsz olyan képet készíteni, mint egy rendes fényképezőgéppel. Az optikáról pedig még nem is beszéltünk…

Zár és rekesz

Ahhoz, hogy manuális módban képet készíts, alapvetően két dolgot kell szabályoznod: mennyi fényt engedsz be a gépbe, és mennyi ideig. A fényképezőgépeknél gyakran hallani a blendeérték (rekeszérték) kifejezést. Mit is jelent ez pontosan? Egy fényképezőgép képalkotási rendszere nagyban hasonlít az emberi szem képalkotási rendszeréhez. Míg az emberi szem a különböző fényviszonyokhoz a pupilla szűkülésével, tágulásával igazodik, a fényképezőgépeknél egy beépített blende szabályozza az érzékelőre jutó fény mennyiségét.

Maga a blende öt–húsz, általában félkör alakú, fém- vagy műanyag lemezből áll, amelyeket egy kis motor mozgat fogaskerekek segítségével. A beállítható rekeszhelyzeteket jelölik blendeértékkel, melyet feltüntetnek a rekeszállító gyűrűn vagy skálán. A blendeértékek mértani sort alkotnak, melynek alapja az f1 érték. Ez a blendén átengedhető fénymennyiség 100%-át jelöli. A mértani sor további tagjai az előző értékhez képest a fénymennyiség felét engedik át, melyből következik, hogy ha a blendeértéket növeljük, a rekesz mérete és ezzel a nyíláson átengedett fény mennyisége is csökken. A mértani sor értékei: 1,4; 2; 2,8; 4; 5,6; 8; 11; 16; 22; 32; 45; 64. Ezt a gépeken f betűvel jelölik.

Magyarul, ha sok a fény, akkor szűkíteni kell a blendenyílást (közelíteni a legnagyobb számhoz), ha kevés a fény, akkor pedig nyitni, hogy több fény jusson az érzékelőre (közelíteni a kisebb számhoz). Máshogy megfogalmazva: ugyanazon fénymennyiségnél, ha az érték az egyeshez közelít, akkor a blende nyitva van, a kép világosabb lesz, ha pedig például a huszonketteshez közelít, akkor a blende szűk, tehát a kép sötétebb lesz.

Az alábbi fotókon jól látszik, hogy kis változatással is nagy különbséget lehet elérni. A bal oldali képen teljesen nyitva van a blende (az érték f2,8), ezért a kép túl világos lett. Ez legjobban az arcokon és a világoskék hullámon látszik. A jobb oldali képen f4,5 a blendeérték (tehát három lépésben szűkítettem, hiszen kimaradt az f3,2; f3,5; f4,) így helyére kerültek a színek a környezeten és az arcokon is.

 

A kis formátumú digitális tükörreflexes és távmérős fényképezőgépekben leginkább a redőnyzár az elterjedt. A redőnyzár két darab redőnyből áll, amelyek régebben textilből készültek, ma már fémet használnak erre a célra. A redőnyök általában függőleges irányban mozdulnak el, ezt a folyamatot lefutásnak nevezzük. Az első redőny alaphelyzetben takarja a képérzékelőt, és lefutás közben szabaddá teszi a fény útját. A második redőny ennek pontosan az ellenkezője, tehát alaphelyzetben beereszti a fényt, lefutása közben pedig útját állja. A két redőny lefutásának indítása között eltelt idő maga a záridő, amely folyamatos fény esetén meghatározza az expozíciós időt.

Ahogyan a videón is látszik, lefut az első redőny, szabaddá válik a fény útja az érzékelőre, majd a második redőny bezárja a rést, ez lehet lassú vagy gyors folyamat is. Bulbnak nevezik, amikor lenyomod a gombot és lefut az első redőny, és addig nem is jön a második, amíg el nem engeded. Általában a gépeken az ezután következő idő a harminc másodperc – azaz a gép ennyi ideig rögzíti a képet –, majd haladunk az egy másodperc felé, s eljutunk a másodperc tört részéig. Ez a komolyabb gépeken akár 1/8000 is lehet, azaz a másodperc nyolcezred részéig van nyitva a zárszerkezet. Ha sokáig nyitott a zár, a képek elmosódhatnak, a téma bemozdulhat. Mozgó témáknál érdemes 1/200, vagy rövidebb időt választani, így éles lesz a kép, hiszen csak egy pillanatot rögzít a gép.

Az első szélkerék rövid idővel fotózott, úgy látszik, mintha állna. A második képen már hosszabb ideig volt nyitva a zár, már látszik, hogy forog, az utolsón még hosszabb volt a záridő. Hosszú időnél a kép még a kézremegéstől is bemozdulhat, ilyenkor használj állványt!

Összefüggések

A fentiekből következik, hogy a szenzorra érkező fénymennyiséget a rekesznyílás és a megvilágítási idő változtatásával befolyásolhatjuk (kivéve vaku használatakor). Ha például a rekesznyíláson egy szabványos fokozatnyit szűkítünk (például 4-ről 5,6-ra), feleannyi fényt enged át a lencse, mint előtte. Ha a megvilágítási időt egy fokozattal hosszabbítjuk (például 1/60-ról 1/30 másodpercre), kétszer annyi ideig éri a fény a szenzort. Kétszer annyi idő alatt kétszer annyi fény érkezik. Ebből következik a rekesz és idő viszonyának alaphelyzete. A lényeg , hogy ha a rekesznyíláson valahány fokozatnyit szűkítünk, de az záridőt ugyanannyi fokozattal hosszabbítjuk, akkor a két hatás kiegyenlíti egymást, az expozíció azonos marad. Ez természetesen visszafelé is érvényes, ezt nevezzük viszonossági törvénynek.

…és a többi

A fent leírtak csak az alapok. Ahhoz, hogy jó kép készüljön, nem árt tisztában lenni a fényméréssel és az érzékenységgel (ISO) – régen sem volt mindegy, milyen filmet fűz be a fotós a gépbe. Természetesen nem elhanyagolható dolog az objektív (inkább egy olcsóbb gép egy drága objektívvel, mint fordítva), a mélységélesség és a digitális kép sem.

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.