Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

    Ha erősen süt a nap, szikrázik a víztükör és sötétek az árnyékok. Legrosszabb, ha mindez egy képen szerepel, mert külön-külön eléggé, egyszerre pedig teljesen megzavarhatják a géped fénymérőjét. Ezért kell tisztában lenned az alábbiakkal.

    Sokan – a kollégáim közül is egyre többen – nem szeretnek egy szimpla nyaralásra teljes fotósfelszereléssel indulni. Legtöbben zsebre vágnak egy kompakt gépet, vagy egy kicsivel nagyobb, de még kezelhető darabot. Tisztelet a kivételnek, akik úgy választanak úti célt, hogy tudják, ott jó fotótémák vannak, és cipelik a húszkilós cuccot a bringa és a gyerek mellett.

    Az egyik korábbi cikkemben említettem, hogy ma egyszerűen csak le kell nyomni a gombot, a gép mindent megcsinál magától, s legtöbb esetben (optimális fényviszonyok mellett) a kép jó lesz. Ebbe a csapdába azonban nagyon könnyű beleesni: sokan nem lépnek tovább, hanem állandóan így használják a gépüket. A fotósóráimon a kezdő padavanoknak azt szoktam tanácsolni, hogy eleinte válasszák nyugodtan az automata módot, hogy figyelhessenek a kompozícióra (amiről sorozatunkban már olvashattál), egy idő után úgyis szembesülnek olyan dolgokkal, hogy meg kell tanulniuk a manuális beállításokat. Egy nyaralásnál már szükség lehet ezek ismeretére.

    Fénymérés

    A mai, modern fényképezőgépekkel nem lehet nagyot tévedni. Ha nincsenek extrém viszonyok, nagy valószínűséggel jó képet tudsz készíteni. A fotózásban már egy havas táj is extrém viszonynak számít, nem is beszélve arról, ha egy képen szerepelnek a tengerparti napsütés és az árnyékos részek.

    Ha félig lenyomod a fényképezőgéped gombját, a géped fényt mér és élességet állít. Az automatika meghatározza a szerinte helyes expozíciót (rekesz és idő), majd lenyomod teljesen a gombot, és kész a kép. Ami vagy jó, vagy nem – a szürke színtől függően. Hogy mi a jó tónus, milyen a nem túl sötét, nem túl világos kép, ezen lehet vitatkozni, de nem érdemes. Már meghatározták: erre egy szürke színű felület a legalkalmasabb. Minden felület annál világosabbnak látszik, minél többet ver vissza a rá eső fényből; azt gondolhatnád, a közepes tónus az, amelyik a rá eső fény felét elnyeli, felét pedig visszaveri. Látásunk azonban nem így működik: az 50%-os fényvisszaverésű felület meglehetősen világos, afféle fakószürke. Közepesnek egy lényegesen sötétebb tónust érzünk. Tesztek segítségével meghatározták és szabványba foglalták a közepes tónus fogalmát. Ez a középszürke, vagyis olyan felület, amely a rá eső fény 18%-át visszaveri, 72%-át pedig elnyeli.

    Ez a tónus szolgál a fénymérés viszonyítási alapjául. A gépedbe épített fénymérők a témáról visszaverődő fényt érzékelik, úgy vannak beállítva, hogy egy homogén tónusú felület fényképezésénél az közepesként jelenjen meg a kész képen. Példának legtöbbször a havas tájat szokták hozni, mivel természetesen a gép nem tudja, mit fényképezel, ezért az automatika olyan rekesz- és időértéket állít be, amivel a hó közepesen szürke lesz. A havas táj besötétedik, úgy fog kinézni, mintha egy szürke üvegen keresztül néznéd. Ugyanígy a sötét felületnél is, csak az éppen világosabb lesz.

    Ezt két módon lehet kiküszöbölni. Az egyik lehetséges megoldás az expozíció korrekciója, erre a legtöbb automata fényképezőgépnél van lehetőséged. A beállításhoz használt gomb megnyomása után a gépünk beállító tárcsájával vagy navigációs gombjaival (természetesen típusfüggő) állíthatod az expozíciós értékeket pozitív, illetve negatív irányba, általában 1/3 fényértékekként. A plusz expozíció világosabb képet, a mínusz sötétebbet eredményez. A másik megoldás, hogy a fényképezett téma mellé egy szürke lapot raksz, és arra mérsz fényt, ez azonban nem minden esetben (a legtöbb esetben nem) kivitelezhető.

    A komolyabb gépvázakon és a keresőjükben a fénymérő manuális beállításnál is jelzi, hogy a kép alul- vagy túlexponált lesz-e, vagy helyesek a beállított expozíciós értékek.

    A fénymérés fajtái

    Mátrix fénymérés (Matrix, Evaluative metering): általában ez az alapbeállítás. Olyan, mintha egy rácsot húznál a képmezőre.  Ilyenkor több fénymérőmezőn (géptől függően 35–256 vagy akár 1000 mezőn) mér fényt a gép. A döntéshez olyan paramétereket is figyelembe vehet a rendszer, mint pl. az objektív gyújtótávolsága, a beállított tárgytávolság vagy hogy melyik AF-mező aktív. Az esetek igen nagy százalékában megfelelően exponált képet kapunk alkalmazásával.

    Középre súlyozott fénymérés (Center Weighted metering): az összes fénymérési mezőn figyelembe veszi az eredményt, de a középső területre jutó mezők jóval nagyobb súlyban fognak szerepelni a végeredményben. Általában a kép közepe 60–80%-os arányban szerepel a mérésben, míg a szélek a maradékon osztoznak.

    Szpotmérés (Spot metering): általában a képmező közepén két–három százalékos körben mér a gép (vagy egyes gépeknél az aktív AF-mezőhöz is lehet kapcsolni a mérőmezőt). Ezt az üzemmódot a legnehezebb használni, de a legpontosabb eredményt adja.

    A nagyobb tudású digitális autófókuszos gépnek többféle, több mérőmezős fénymérő rendszerük is van, ezeket a rendszereket kiválóan lehet használni a nehéz megvilágításoknál vagy a vakus felvételeknél.

    Visszatérve a nyaraláshoz: ha például egy árnyékban lévő embert szeretnél lefotózni háttérben a tengerrel és a kék éggel, a fényt az alanyra kell mérnünk, mondjuk szpotméréssel. Ez azonban azt is eredményezheti – lásd a havas példát –, hogy az ember jól lesz exponálva, de az amúgy is világos háttér még világosabb lesz, akár ki is éghet. Ilyenkor jól jöhet, ha vakuval megvillantod az alanyt.
    Ha a kép valamely részletére fényt mérsz és utána elmozdítod a géped (átkomponálod a képet), a fénymérő adatai elszállhatnak, és újra fényt mér a gép. Ezt úgy tudod kiküszöbölni, hogy nyomva tartod az AE-L gombot, vagy a géped menüjében beállítod, hogy a félig lenyomott exponálógomb rögzítse a mért értéket. Fontos megjegyezni azt is, hogy szpot- illetve középre súlyozott fénymérésnél a gép mindig oda mér fényt, ahová az élességet állítod.

    Amikor a fehér nem fehér

    A minap egy kézilabdameccsen fotóztam, ahol a mennyezeten sárgászöldes fényt kibocsátó neoncsövek világítottak, fényüket pedig egy lakkozott sötét sárga parketta még vissza is tükrözte, ráadásul az ablakokból még egy kis kékes fény is beszűrődött – kész káosz. Itt kell beszélnünk a fehéregyensúlyról.

    A különböző megvilágítások más és más színhőmérsékletűek. A napfény körülbelül 5000 kelvines, az izzók ennél alacsonyabb, 3000 K körüli színhőmérsékletűek. A színhőmérséklet emelkedésével a fény vörös összetevői csökkennek, kék összetevői növekedek, tehát minél magasabb a fény színhőmérséklete, annál kékebb, és minél alacsonyabb, annál vörösebb lesz a színe. A digitális fényképezőgépekben az automatikus fehéregyensúly napfénynél általában megbízhatóan működik, zárt térben azonban többször jelentkezik a hibás fehéregyensúly okozta sárgás elszíneződés.

    Ha teheted, minden esetben állítsd be a megfelelő fehéregyensúlyt. Erre a ma kapható gépek szinte mindegyike alkalmas: külön beállítás szolgál a napfény, a felhős, az izzólámpás, illetve a fénycsöves megvilágításokhoz. Fontos megjegyezni, hogy a ma kapható energiatakarékos fénycsövek sokszor olyan színhőmérsékletűek, mint az izzók, ezért ilyen megvilágítás esetén is célszerű inkább az izzólámpás beállítást választani. A cserélhető objektíves gépeken akár Kelvinben is megadhatod az értékeket:

    Színhőmérsékletek

    • Gyufa lángja: 1700 K
    • Gyertya fénye: 1850 K
    • Normál izzólámpa: 2700–3300 K
    • Műfény lámpa: 3200 K
    • Fluoreszcens lámpa (neon): 4000–5000 K
    • Napfény (derült égbolt, nap a fej fölött), örökvaku fénye: 5500–6000 K
    • Felhős égbolt 6500–9000 K
    • Árnyék vagy esősen borult égbolt 9000–10 000 K

    Itt sem árt kísérletezni: egy régebbi fényképezőgépemen bizonyos fényeknél és vakus felvételeknél a legszebb bőrszínt azzal a beállítással lehetett elérni, amelyet egy házikó és az árnyéka jelöl. Természetesen ennek a beállításnak köze nem volt a valósághoz, mégis működött.

    A legjobb megoldás azonban minden esetben a kézi beszabályozás. Erre sajnos az alsó kategória gépei nem mindig képesek. Az úgynevezett "Manual WB", vagyis kézi fehéregyensúly beállításához egy fehér területre (pl. egy fehér papírlapra) van szükség, melyet a beállítás előtt a gép elé kell helyezned úgy, hogy a papírlap jól láthatóan fehér fényt verjen vissza. A gép ekkor úgy állítja be az egyes színkomponensek arányát, hogy azok fehér (vagy kevés fény esetén szürke) színt adjanak.

    Érzékenység

    Ez gyakorlatilag a szenzor/film érzékenysége a fényre. A kisebb érzékenység hosszabb expozíciós időt igényel, a nagyobb érzékenység rövidebbet. Az érzékenységet ISO-érték szerint szokás megadni. Az ISO-skálán kétszeres érték kétszeres érzékenységet jelent. A leggyakoribb értékek digitális fényképezőgépeknél ISO 50–6400 közé esnek, a következő sor alapján: 50, 100, 200, 400, 800, 1600, 3200, 6400. Ha nagyobb érzékenységet használsz, világosabb lesz a kép, vagy kevesebb idő is elegendő a megvilágításhoz, amit a mélységélesség vagy a zársebesség növelésére használhatsz.

    Példa: Ha az ISO-értéket ISO 100-ról ISO 200-ra emeljük változatlan rekeszérték mellett, akkor pontosan fele záridőre lesz szükségünk azonos expozícióhoz, mint ISO 100-on, azaz ha ISO 100-on F4 és 1/200 mp-es értéket kaptunk, majd megemeltük ISO 200-ra az érzékenységet, akkor F4-es blende mellett 1/400 mp-es záridőt kell beállítanunk.

    Ez akkor jöhet jól például, ha kevés fénynél már nem tudsz elég hosszan exponálni (nincs állvány), ezért megnöveled az érzékenységet. De például a csecsemőket sem vakuzzuk meg, hanem inkább (elegendő fény híján) magasabb érzékenységet kell beállítani.

    A filmes időkben különböző érzékenységű filmeket lehetett vásárolni (korábban sokféle elnevezés, számozás létezett, pl. ASA, DIN, GOSZTY).  Egy nyaralásra mondjuk egy 400-as filmet vitt a család, de persze ez nem volt mindig elegendő, kellett volna egy másfajta is, ehhez filmet kellett cserélni, vagy egyszerre több gépet használni. A digitális fényképezés egyik legnagyobb előnye, hogy akár képről képre változtatható a fényérzékenység, nem úgy, mint régen.

    Míg a filmeknél az érzékenység a nyersanyagra vonatkozik, a digitális fényképezőgépeknél egy digitális állományt kapunk, amelyről (a felhasználó szemszögéből) igen keveset tudunk. Ezek a képek digitális erősítéssel is jönnek létre. A szenzoroknak csak egy érzékenységük van, a kiolvasás után viszont egy analóg erősítőre kerül a jel, amelynek az erősítés mértékével állítjuk az ISO-értéket (még a digitalizálás előtt). Minél kisebb erősítést állítunk be, annál kisebb a képzaj (szemcsézettség) is, ilyenkor az ISO-érték is alacsony lesz. Ha nagy erősítést használunk (magas ISO), akkor a képzaj is növekedni fog.

    Ne dőlj be! Manapság minden fényképezőgép-tesztelő azzal jön, hogy csak akkor lehet jó és profi egy gép, ha jó magas ISO-számot produkál. Az utóbbi évek digitális ISO-versenyét tapasztalva kijelenthető, hogy sok fényképezőgép esetében a magas érzékenységen készült képek nem elégítik ki a helyes expozíció feltételét, a részletek a zajban és a zajszűrésben vesznek el.

    És a végére egy jó tanács: ha a fényképezőgépedet P, azaz automata módban használod, attól az ISO-értéket még tudod változtatni, ha teljesen automata módban, akkor ezt is a gép állítja. A család több kompakt gépénél előfordult az a helyzet, hogy az automatika valami borzasztó, a valóságtól teljesen elrugaszkodott expozíciós értékeket (blende, zársebesség) állított be, és megemelte az érzékenységet a legmagasabb szintre. Így egy nagyon zajos képet kaptam, holott ha jól állította volna be a gép az expozíciót, elég lett volna egy kisebb ISO-érték, így szép lett volna a felvétel. Szóval figyelj!

    Olvasd el sorozatunk további részeit is, hogy még jobb fotókat csinálhass!

    Hírlevél feliratkozás

    Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.