Állítólag a magyar panaszkodós nemzet, ami szerintem baromság, legalábbis az a része, hogy ez a nagy siránkozási hajlam az összmagyar DNS-ünk része, belénk van kódolva, turáni átok, napi huszonnégy órában búsongunk meg panaszkodunk, tép minket a balsors, és sötétben látjuk a világot.

Hát egy lófaszt.

Akkor röhögök a legjobban, amikor valaki azon sopánkodik, hogy ez az ország mekkora fos, mert itt mindenki mindig panaszkodik. Vagyis arra panaszkodik, hogy itt mindenki panaszkodik - teljes paradoxon, igaz? Ilyenkor legszívesebben megráznám, és elmagyaráznám neki, hogy ha nem tetszik valami, akkor kezd azzal, hogy megváltozol, és ezentúl legalább TE nem fogsz panaszkodni, és mostantól folyamatosan pozitív energiát sugárzol magadból, te hülye seggfej. De nem teszem, mert én nem vagyok ilyen.

Én olyan vagyok, mint a Kalapos Kutya.

This is fine

Szóval úgy döntöttem, hogy igyekszem nem panaszkodni, nyafogni, rinyálni, picsogni, sopánkodni, károgni, sírni, és olyan leszek, mint a Kalapos Kutya a mémben, aki az égő lakásban is sztoikus nyugalommal, sőt, egykedvű derűlátással figyeli az eseményeket.

Mások is panaszkodnak, nem csak a magyarok

Kíváncsi voltam, hogy ha beírom a panaszkultúra kifejezést angolul a Google-ba, mit dob ki a kereső. Vajon tele lesz magyar vonatkozású tartalmakkal? A világ is pesszimista népként kezel minket, és a panaszkodással azonosítja országunkat? Nos, nem. Az első pár találat Robert Hughes: Panaszkultúra: Amerika elhalványulása című munkája volt. Aztán másképpen rákeresve a témára újabb találatok tűntek fel: panaszkultúra Oroszországban, Károly herceg kritizálja a britek körében egyre uralkodóbbá váló panaszkultúrát, hogyan lesznek az amerikai munkahelyekből panaszirodák, negatív társadalmi világ: a lengyel panaszkultúra… és így tovább. Rossz hír a negatív magyar self image propagálóinak: nagyon úgy fest, hogy sok ország tekinti nemzeti jellemvonásnak a panaszkodást. Ezt is ellopták tőlünk, már ez sem a miénk, a kurvaélet.

A 21 napos program

Az Egy panaszmentes világ mozgalom 2006-ban indult, egy Will Bowen nevű amerikai férfi kezdeményezte, és olyan nagyságok karolták fel, mint Oprah Winfrey vagy Maya Angelou. A mozgalom lényege, hogy az önkéntes 21 napig nem panaszkodik, azaz nem hagyja el a száját egyetlen egy feleslegesen negatív kijelentés sem. A Bowen mozgalmához csatlakozók egy lila gumikarkötőt is hordanak, ez emlékezteti őket fogadalmukra. Karkötők felapplikálása ilyen-olyan okokból tíz éve hatalmas divat volt, de ha el akarjuk kezdeni a nyavalygásmentes életmódot, semmi szükségünk ilyesmire. Bowen kampánya egyébként non profit világjobbító mozgalomként kezdődött, de 2012-től már profitorientált életmódprogramot kínáló vállalkozás lett belőle, de ez a lényegen nem változtat.

Bowen szerint egy átlagos ember napjában 15-30 alkalommal panaszkodik, és ennek fő oka a kommunikációs kapcsolatteremtés. Egy másik adalék a rinyáláshoz: ha két ember beszélget, és az egyik panaszkodik, akkor a másik reflexből megpróbálja túlpanaszkodni. Esély sincs arra, hogy valami kevésbé jelentős panaszkodással áll elő, csípőből megpróbálja túllicitálni a társát. Robin Kowalski, a Clemson Egyetem pszichológia professzora Panaszkodás, cukkolás, és egyéb idegesítő szokások címmel könyvet is írt a témáról. Szerinte kivétel nélkül mindenki érintett ebben a tevékenységben, társadalmilag elfogadott szokásról beszélünk, és sokak számára kommunikációs szerepe van: utat jelent mások felé.

Chris Hadfield ezredes, űrhajós

Ha csak annyiról lenne szó, hogy idegesít, ha felesleges panaszkodást hallok, akkor minden rendben lenne. Csakhogy a panaszkodás, mint negatív attitűd káros az egészségre. A túl sokat panaszkodó emberek Bowen szerint negatív háttérzenét alkotnak saját életük mögé, és az állandó panaszkodás rendszerint csak az egyik részét képezi egy nagyobb, negatív magatartásspektrumnak. Aki sokat nyavalyog, általában keresi a lehetőséget, hogy így tegyen, hajlamos kritizálni, az ilyen viselkedésjegyek mentálisan destruktívak, fokozzák a stresszt a szervezetben, ami gyengíti az immunrendszert, ami egy halom ronda és hosszantartó betegség kiindulási pontja lehet. (Röviden és teljesen tudománytalanul, már-már az ezotéria határát súrolva foglaltam össze egy sor optimizmusról, pesszimizmusról, panaszkultúráról szóló pszichológiai kísérletet és tanulmányt, amikről itt, meg itt lehet olvasni bővebben, főként angolul.)

Szóval úgy döntöttem, nem panaszkodok

Pedig történtek nem éppen jó dolgok, voltak stresszes és kellemetlen helyzetek, idegesítő emberek idegesítő szokásokkal, munkahelyi problémák, szóval ez a huszonegy nap kihívások tekintetében nem volt lazább, mint általában. A fogadalmam nem jelentette azt, hogy az idegesítő dolgokat besöpörtem a szőnyeg alá, és úgy tettem, mintha meg sem történtek volna velem. Beszámoltam róluk, ha valaki megkérdezte, mi van velem, de ezt tárgyilagos stílusban tettem, mindenféle nyavalygós felhang nélkül.

Kowalski szerint kétféle panaszkodás létezik: az expresszív panaszkodástól megkönnyebbül az ember, kiengedi vele a gőzt, ez egyfajta l’art pour l’art sajnálkozás, ami nem vezet sehová. Az instrumentális panaszkodásba viszont bevonunk valakit, ami akár egy probléma megoldásának kezdete is lehet. Ha például azt mondod a nődnek, hogy „nem hiszem el, hogy már megint tele van hajjal a lefolyó”, az instrumentális panaszkodás, és ahhoz vezethet, hogy a probléma megoldódik, mert a nőd kiszedi a lefolyóból a haját, ami így nem dugul el. Ez persze nem jelenti azt, hogy akármelyik panaszkodás támogatandó magatartásforma lenne, ugyanis az instrumentális panaszkodásnál vannak sokkal hatékonyabb módszerek. Például ehelyett a nyafogás helyett kedvesen megkérjük, hogy szedje ki a hajszálait a mosdó lefolyójából. Mindenki jobban jár majd így.

Megvilágosodás ákombákom betűkkel

Martha is sokat segített nekem a fogadalom betartásában. Hogy ki az a Martha?
A Redditen futott nagyot egy általános iskolai dolgozatra adott válasz, ami a következőképpen nézett ki:

Fordítjuk.

„Martha nagyapja alkoholista volt, és az apja is. Martha betöltötte a harminc éves kort és ő is alkoholista lett, elveszítette az állását, és kirabolt egy boltot. Felelős Martha a tetteiért, vagy a családja alkoholista múltja miatt mindez nem az ő hibája?

KURVÁRA KAPD ÖSSZE MAGAD, MARTHA”

Ez a névtelen általános iskolás csan mestereket megszégyenítő egyenességgel, ákombákom betűkkel pár szóban demonstrált egy hatásos attitűdbeli hozzáállást, ami tökéletesen alkalmazható egyéb élethelyzetekben is. A közvetlen, sallangmentes, célratörő problémamegoldás tökéletes példája. Ahelyett, hogy elvesznénk a részletekben, abban, hogy ki a felelős, miért történt mindez a feladat főszereplőjével, mik az előzmények, rámutat, hogy Martha számára egyetlen kiút van: ha összeszedi magát.

Jó párszor elmormoltam ezt a mantrát magamban, amikor a huszonegy napos sirám detox során majdnem panaszkodni kezdtem.

Konklúzió

Arra jöttem rá, hogy a nem nyavalygásban a lényeg nem az, hogy fogösszeszorítósan heroikusnak érzi magát az ember. A lényeg az, hogy hatékonyabbá válunk. A teljesen passzív, önmagáért való panaszkodás nem viszi az embert semerre, csak vég nélkül hempereg a negatív érzelmekben, fokozza saját nyomorát, leköti a figyelmét, az energiáját. Ha viszont mellőzzük, akkor mindjárt érdekes dinamika lép életbe.

Nem véletlen, hogy a korábban idézett Chris Hadfield űrhajós nagyon igyekezett, hogy a 2012-ben a parancsnoksága alatt álló Nemzetközi Űrállomás hatfős legénysége panaszmentes közösség legyen.

Igyekszem, hogy ne úgy hangozzak, mint egy tévéprédikátor, de az a helyzet, hogy soha senki nem épített, nem alkotott, nem hozott létre vagy helyre semmit panaszkodással. A panaszkodás egész egyszerűen rossz stratégia – akár az űrben vagyunk, akár a Föld bolygón.

Megjegyzem, hogy Hadfield társai nem magyar asztronauták voltak, hanem három amerikai és két orosz űrhajós. Felhívnám a figyelmet arra is, hogy a cikkben említett pszichológusok, életmódtanácsadók egyike sem magyar, és nem Magyarországon végezték a kutatásaikat. Tudtommal szociológusok, viselkedéskutatók, pszichológusok nem zarándokolnak tömegesen kis hazánkba, hogy a panaszkultúrájáról nevezetes magyarokat tanulmányozzák, mint egy elveszett törzset az Amazonas dzsungeljeiben. A gyakran emlegetett teória, mely szerint a magyar egy panaszkodós, pesszimista nemzet, nem több mint mítosz, városi legenda, hoax. Ugyanekkor isten kiválasztott népe sem vagyunk, és Jézus sem volt magyar, de például ott vagyunk az Eb-n.

Szóval a nagy tanulság számomra az volt, hogy ne panaszkodjunk, minden rendben van, ahogy a Kalapos Kutya is mondta, és ha siránkozni kezdenénk, akkor kurvára kapjuk össze magunkat.

Akár Martha-nak hívnak minket, akár másnak.