Mikor cuki kiskutyák meg kiscicák közelében vagy, elfogott már az a furcsa vágy, hogy megnyomorgasd, összenyomd őket, beléjük harapj vagy valami hasonló? Itt a válasz, miért.
Négy hónapja anyukám macskájának született három kiscicája. Egy hónapos korukban merészkedtek annyira elő, hogy fel is lehessen venni őket és megsimogatni, megdögönyözni. Legutóbb akkor éreztem ezt a fent leírt érzést: hogy valahogy túl aranyosak, annyira, hogy a simogatás nem elég, valahogy jobban meg akarom gyömöszölni őket, mert olyan elviselhetetlenül cukik, hogy azt nem lehet csak egy cirógatással kifejezni. És remélem, mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem akartam bántani a kis cukorzsákokat. Ismered ezt az érzést?
Nos, nem vagy vele egyedül – ahogy én sem, hálistennek – az érzésnek pedig egy Oriana Aragón nevű viselkedéskutató nevet is adott. Ez lenne a
cukiságagresszió.
Egy 2015-ben megjelentetett tanulmányában Aragón úgy definiálja ezt, mint egy kibírhatatlan vágyat arra, hogy összenyomjunk, beleharapjunk, megfojtsunk aranyos dolgokat úgy, hogy természetesen egyáltalán nem akarjuk bántani őket.
Majd egy idei tanulmány is foglalkozott a dologgal a Frontiers in Behavioral Neuroscience-ben: egy csapat kutató megvizsgálta, mi megy végbe az agyban, mikor ezt érezzük.
Arra jutottak, hogy mind az érzelmi, mind pedig a jutalmazó központok aktívak az agyunkban ilyenkor – ezzel pedig igazolták Aragón eredeti feltételezését a cukiságagresszió okáról: így akar a szervezetünk küzdeni az aranyosság túláradó érzése ellen, ami ennyire tehetetlenné tesz minket és amitől elvesztjük az uralmat önmagunk felett.
Evolúciós szempontból sem lenne túl király, ha a cukiság teljesen átvenné fölöttünk az irányítást. Konrad Lorenz, világhírű osztrák etológus és magatartáskutató is vizsgálta ezt a jelenséget és 1943-ban elnevezte bébiséma-hatásnak. A bébiséma lényege, hogy az aranyos dolgokra vigyázni akarunk, törődni akarunk velük. Leginkább a következő karakterjegyek írják le:
kis testméret, aránytalanul nagy fej vagy szemek, kis orr, arcgödröcskék, valamint kerek, puha vonalak. Jellemzően aranyos vonásnak számítanak az olyan gyermeki tulajdonságok, mint a játékosság, a törékenység, az elesettség, a megejtő jelleg, a kíváncsiság, az ártatlanság, az érzelmes viselkedés és a törődés iránti igény is.
Amúgy fun fact: ezeket a jellegzetességeket például az autógyártásban is használják, hogy egy autónak „babaarca” legyen (nagy, kerek szemek – azaz lámpák, nagy homlok – azaz szélvédő stb.), ezért vonzóbb legyen a vásárlónak. De visszatérve a cukiságagresszióhoz: ez egy dimorf érzés Aragón szerint – azaz egy ember érez egy erős érzést, de annak ellentettjét fejezi ki, például mikor sírunk örömünkben. Ez Aragón szerint azért lehet, hogy a szervezet helyreállítsa az egyensúlyt a túlzott meghatottság és pozitív érzésömleny, valamint a normális állapotunk közt.
„Annyira aranyos, hogy nem bírom”
A szervezet ilyenkor az ellen küzd, hogy kibírható legyen ez az aranyosság és te is normálisan funkcionálj; ne legyél a cukiság szolgája és veszítsd el a kontrollt. Aragón szerint ennek köze lehet a szülői védelmezéshez is: amíg ennyire kiszolgáltatottak vagyunk ennek a túláradó aranyosságnak, addig nem tudunk törődni és védelmezni, ezért akar a szervezet minél hamarabb balanszba kerülni – de ezt még nem sikerült bizonyítani.
Egy szó, mint száz: ez az érzés létezik, nagyon is, és azért van, mert túlságosan aranyos valami, te pedig ettől nem vagy önmagad, az agyad pedig vissza akar téríteni az agresszió képzetével a normális kerékvágásba.
(Forrás: Wikipédia, Broadly.vice)