Az embertől azt szokás kérdezni, volt-e már egyéjszakás kalandja, nekem meg az elmúlt négy évben alig volt másmilyen.
Abszolút kompetens személynek érzem tehát magam, ha arra vagy kíváncsi, hogyan lehet egy adott este megismerni valakit és még napfelkelte előtt leimádkozni róla a ruhát. Ha be vagy oltva a hosszabb írások ellen, akkor neked igazából négy szóban össze tudom foglalni a lényeget – és előre is elnézést a nyers fogalmazásért, na de te vagy az, aki nem szeret sokat olvasni, szóval ne reklamálj! –, ami a következő lenne:
szarni bele az egészbe!
Nekem ez a szupererőm. Egyébként önéletrajzi okai vannak, hogy nem igazán van kedvem megint beleadni apait-anyait egy komoly kapcsolatba, meg aztán fekete övet szereztem elengedésből is, hovatovább, marha jól elboldogulok egyedül, így egészen biztosan nem én vagyok az, aki végiggörcsöli az estét, hogy végre megtalálja álmai asszonyát. Na persze ez még nem minden, az sem árt, ha ápoltan jelensz meg a vadászmezőn, nem félsz kezdeményezni, és legalább közepesen szórakoztató vagy.
Ja, ha nem voltam egyértelmű: a szarni bele az egészbe nem azt jelenti, hogy átmész nőgyűlölőbe! A nőket tessék szeretni! Mindössze arról van szó, hogy ne görcsölj, lazulj le, engedd el, sodródj! A coachinggal így meg is volnánk. Ha a rövid távú romantika a cél, ezeket a képességeket dolgozd ki magadban, és rendben leszel!
Annyira rendben, mint amennyire én voltam tavaly nyár elején Balatonfenyvesen, ahová négy nagyon jó barátommal mentünk le megünnepelni, hogy egyre hosszabbak a nappalok, és egyre rövidebb a lányokon a szoknya.
Kora délután futunk be Nándi szüleinek nyaralójába, és hogy ne menjen el az idő felesleges szépelgéssel, Sanyit nevezzük ki fröccsfelelősnek. A srác általában precíz és hatékony, ami ez esetben azt jelenti, hogy az érkezést követő fél órán belül két palackban is levegőt varázsolunk a bor helyére. Nem akarom húzni az időt azokkal az epizódokkal, amikor lemegyünk a szabadstrandra iszapot dobálni, vagy amikor hülyítjük kicsit a büfésoron asztalokat törölgető szexi diákmunkás lánykát, mert igazából a délután során semmi rendkívüli nem történik. Annyit talán bedobnék a közösbe tanulságként, hogy ha eddig kihagytad a szórásból a Balaton délnyugati csücskét, akkor tégy jót magaddal, és jövő nyáron ne kanyarodj le az autópályáról Siófoknál!
Fenyves és Balatonmáriafürdő környékén is lehet bulizni, csak épp alacsonyabb népsűrűség és kevesebb pesti bömös kényszervállalkozó jelenléte mellett. Ugyanúgy megtalálod itt is a szép lányokat, csak itt nem kell sorban állnod, hogy bedobhasd nekik a kedvenc dumádat, ráadásul ugyanazt a sört még egy kicsit olcsóbban is mérik, mint a déli part fővárosában.
Este Fenyvesen röffentjük be a bulit, majd négy-öt vodkaszódával később kislattyogunk az állomásra, és felpattanunk a Balatonmáriafürdő felé zakatoló vonatra. Nándi azt mondja, hogy a Retro nevű diszkóban nagyon finom Zombie koktélt főznek, nekem pedig nincs bátorságom vitába szállni a helyi tapasztalattal. Néhány óra alatt le is verünk párat ebből a borzalmasan alattomos nedűből, aztán egy óra körül leküzdjük a Black Magic nevű helyre vezető csigalépcsőt, és belefogunk az este érdemi részébe. Nándi házas, Sanyi szintén, így Balázsra és rám marad, hogy megmentsük a társaság becsületét.
Amint belépünk a helyre, azonnal kiszúrok egy csapatnyi tekergőző csípőt a tánctéren. Megveregetem Balázs vállát, mintha ő nem ugyanannak a jelenetnek lenne éppen szemtanúja, mint én, aztán odatopogunk a lányokhoz legközelebb eső pulthoz és berendelünk még egy kört, hogy Sanyiék se unatkozzanak. Nem akarok okoskodni, mert valószínűleg te is meg tudsz különböztetni egy vadászó üzemmódban bulizó lánycsapatot egy olyantól, melynek tagjai inkább csak egymásra kíváncsiak. Legyen elég annyi, hogy ezek a csajok az összes szondájukat élesítették ma estére. Alig kérem ki az italokat, már össze is akad a tekintetem az egyikükkel, aki ránézésre valami fitnessmaca lehet. Rövidre nyírt haj, darázsderék, lapos has, az edzés miatt az optimálisnál egy leheletnyivel kisebb mellek, cserébe olyan kerek segg, hogy kénytelen vagyok egyszerre hármat kortyolni az épp kézhez kapott vodkaszódából.
A csaj megint rám néz, ezúttal egy olyan pillantással, hogy a tekintete a szemgödrömön keresztül az idegrendszeremen végigszaladva egyenesen az ágyékomban köt ki, így túl sokat tökölni nincs is értelme. Odasasszézok mellé, bemutatkozom, majd a kommunikációból a hülye kérdéseket kispórolva átkarolom a derekát és úgy kezdünk táncikálni, mintha nem is Martin Solveig, hanem minimum Lionel Richie szólna.
Timinek – mert így hívják – nincs ellenére a dolog, amiből Balázs is erőt merít és megtámad egy másik lányt a társaságból. Közben eszembe jut, hogy mégis csak emberi lények volnánk, ezért, hogy ne úgy nézzen ki a szitu, mint egy párzási tánc, kicsit diskurálunk Timivel. Az élet értelmét ezúttal nem érintve megbeszéljük, hogy mit keresünk itt, mik a terveink ma estére, aminek az a gyakorlati haszna, hogy a hangos zene miatt egyre közelebb kell hajolnom Timi arcához, így néhány perc alatt sikerül teljesen egymáshoz simulni. Mivel érzékelésem szerint nagyon megy az együttrezgés, ezért úgy döntök, hogy új alapokra helyezem a kapcsolatunkat, és végigsimítok Timi popsiján, mire ő elkezdi masszírozni a tarkómat. Minden akciót reakció követ: simogatás helyett megmarkolom a fenekét, ő a nyakamba csókol, a következő másodpercben pedig már egymás ajkait harapdáljuk.
Ez gyorsan eszkalálódott, ahogy mondani szokás. Tapasztalatom szerint ilyenkor már nincs helye mellébeszélésnek, ezért megosztom Timivel, mit gondolok erről az egészről, mégpedig a lehető legnyersebb formában: Keressünk egy üres szobát és vetkőzzünk le meztelenre! Ez így leírva nyilván nagyon hülyén néz ki, de sikerül egy olyan jófej mosollyal az arcomon előadni, hogy azonnal betalálok a százas körbe. Timi elneveti magát, nyom még egy csókot a számra, és azt mondja, szól a barátnőinek. Amikor kikerül a popsi a kezemből, és Timi nyelve a számból, akkor kapom csak vissza a perifériás érzékelésemet, és sajnálattal naplózom, hogy Balázs nem volt ennyire sikeres.
A pultnál találkozunk egy gyors mítingre. Elmondja, hogy nem igazán érti, mi van, mert a lány, akire rárepült, azt mondta neki, hogy férjezett, ennek ellenére szájrapuszit kapott tőle, mielőtt idejött hozzám váltani néhány szót. Mielőtt megoszthatnánk egymással a házastársi hűségről vallott gondolatainkat, megjelenik Timi, befészkeli magát a combjaim közé és közli, hogy nem is igazán tudja, mi legyen, mert a csajok szerint nem kellene különválniuk.
Ez emberi nyelvre lefordítva annyit tesz, hogy még egy kicsit dolgozni kell az ügyön, ezért elvonulunk a tánctér egyik sarkába, és ott folytatjuk, ahol a sztori az előbb abbamaradt. Egy fél óra múlva elkezdem unni a szitut. Balázs sem nagyon halad a dolgaival, ezért még egyszer megkérdezem Timitől, hogy lelépünk-e, majd amikor nem kapok egyértelmű választ, elnézést kérek, de mennem kell, elköszönök, és távozunk.
Sanyiék már az állomáson. Odasétálunk mi is, megvesszük a jegyeket, majd leülünk egy padra, amikor megcsörren Balázs telefonja. A csaj az – mondja, mert hogy ő megadta a számát a férjes asszonynak, amit én egyébként nem igazán tartottam volna jó ötletnek a helyében. Felveszi, majd kis idő múlva átnyújtja nekem a telefont. Timi az, téged keres – mondja.
Na most mi lesz akkor a programunkkal? Nem jöttök vissza? – csattan a dobhártyámnak a kérdés, ami még éppen időben ránt vissza bulihangulatba, mert öt perccel később befut a fenyvesi gyors. Mivel a kérdés nem csak nekem szólt, Balázsnak is felcsillan a szeme. A visszaúton kétségbeesetten próbálunk keresni egy apartmant, ahová el tudnánk vonulni a lányokkal. Végül találunk egy telefonszámot, amit megcsörgetve egy álmos hang közli, hogy persze, 0-24-ben fogadnak vendégeket, épp van is két szabad szobájuk, szóval menjünk nyugodtan, ha úgy alakul.
Azzal a tudattal kanyarodunk be a Black Magic csigalépcsője elé, hogy ma nekünk egy igen zseni esténk lesz, amikor beüt a gebasz: szembejön velem a végzet egy elképesztően gyönyörű, mosolygós lány képében. A lépcsőn botlunk egymásba, én pedig azonnal elfelejtem, miért is caplattunk vissza idáig az állomásról. A lelkem mélyén tudom, hogy az „Atyaég, de gyönyörű vagy!” nem épp a legjobb ismerkedős szöveg, de hirtelen pont ez esik ki a számon. A lány azonban nem szalad el fejvesztve, hanem megáll és belemosolyog az arcomba.
Dórinak hívják és három haverjával jöttek bulizni, de a srácok nagyon széthullottak, most éppen őket keresi. Megyek, segítek keresni, de először igyunk meg valamit odafönt – ajánlom fel szolgálataimat, és csak a bejárat előtt jut eszembe, hogy tutira kinyíratom mindkettőnket, ha most egy másik csajjal szambázok be a diszkóba. Ekkor jut eszembe az is, hogy ezzel a megmozdulással minden valószínűség szerint nagyon csúnyán bedöntöttem szegény Balázs esélyeit, vagyis épp most buktam meg úriemberségből és bajtársiasságból egyszerre. Balázs a férjezett asszonykát átkarolva lép ki a diszkó ajtaján, mellette Timi forgatja a fejét utánam kutatva. Én szerencsére pont háttal állok nekik, Dórit a falnak támasztva. Úgy mennek el mellettem, mintha én lennék az álcázott predátor.
Aztán utánuk pillantok, Timi pont felemeli a fejét a lépcsőn lefelé haladva, összenézünk, és ezzel ugrik az álca. Kitépi a barátnőjét Balázs hónaljából, és elsietnek, szegény Balázs pedig utánuk. Ez a szitu már kikerült az irányításom alól. Azt nem mondom, hogy nem érzek némi bűntudatot, de másnap Balázs elmondja, hogy ha vele jött volna szembe egy ilyen Palvin Barbi-hasonmás, ő sem cselekedett volna másképpen.
A nagy romantikus hévben már ott a diszkó előtt elcsattan az első csók, aztán megjelennek Dóri haverjai, akik tényleg durván rottyon vannak, és hogy ne kelljen sokáig hallgatni a hülyeségeiket, ismét felteszem a nagy kérdést – ha már ma este egyszer bevált –, vagyis hogy nem akarunk-e mi ketten levetkőzni egy üres szobában. Tétova mosoly a válasz, közben a srácok úgy döntenek, hogy megseggelik a Balatont, Dóri pedig megkér, hogy menjek velük én is.
Már pirkad, amikor a parthoz érünk. A három totál szétbombázott hombre ledobja a textilt és belesétál a tóba. Mi leülünk egy padon, és legalább egy fél óráig faljuk egymást, mire ezt a szitut is elkezdem megunni. Megkérdezem, hívjak-e taxit, de sokadjára sem kapok egyértelmű választ, ezért bedobom, hogy nekem mennem kellene. Látszik, hogy Dóri azt hiszi, csak taktikázom, pedig én olyasmivel soha nem élek. Nyomok hát egy puszit a szájára, felállok, másodjára is kicammogok az állomásra, másodjára is megveszem a jegyet (én sem vagyok kristálytiszta, nyilván) és leülök várni az első vonatot Fenyves felé.
Valahol itt érhet össze a sztori azzal, amit a legelején írtam neked; annyira tojtam rá, hogyan alakul az este, hogy az valószínűleg keményen oldalba billentette Dóri önérzetét. Rám csörög, hogy ez mi a fene volt. Mosolyogva mondom neki, hogy egy érzékeny búcsú. Mindjárt ott vagyok, hívtunk taxit – mondja, nekem pedig igazából tényleg mindegy, és ezzel nyerem meg a jackpotot.
Dórinak sikerült valahogy egy hétszemélyes taxit találnia, miközben a srácok bevásároltak kiflit, tejfölt, krinolint, ahogy bebaszott ínyencekhez illik. Én ülök előre. Ha már ilyen mocsok voltam egész este, legalább abban legyek már gentleman, hogy kifizetem a taxit.
Kicsit meglepődöm, amikor elhagyjuk Fenyvest, akkor pedig már tényleg gyanakodni kezdek, amikor keresztülmegyünk a szomszéd kisvároson is, és még mindig nem érkeztünk meg a tetthelyre. Dóri egyszer csak odaszól a taxisnak, hogy a következő földútnál kellene megállni. Kifizetem a fuvardíjat, kiszállunk, és mivel mostanra már kiül a butaság az arcomra, Dóri megnyugtat, hogy nem az árok partján laknak, innen még mennünk kell egy keveset. Ott áll egy szürke Suzuki Ignis, amivel még tíz percet rallizunk a szántóföldek és erdősávok mellett, mire odaérünk egy csőszházhoz, aminek első pillantásra csak az tartja függőlegesen a falait, hogy minden oldalról rozsdásodó biciklikkel van körbetámasztva.
Le tudok valahol zuhanyozni? – kérdezem. Egy hordóba gyűjtjük az esővizet – érkezik a válasz, ezért elhatározom, hogy egyetlen dologtól teszem függővé a továbbiakat. Ha tiszta lesz az ágynemű, maradok, ha nem, szépen megcélzom a Balatont, aztán a partjához érve jobbra fordulok, így valahogy haza tudok sétálni, mire Sanyiék leülnek ebédelni.
Az ágynemű teljesen rendben van, közben Dóri azt is elmeséli, hogy a csőszház a nagyszüleié, és csak azért alszanak itt, mert másnap le kell nyírni a füvet. A srácok még mindig annyira kész vannak, hogy az egyikük öngyújtóval kezdi melegíteni a krinolint, míg a másik kettő a homlokával támasztja az asztallapot. Kézen fogom Dórit, bemegyünk a kunyhóba és végre lekerül rólunk a ruha. Az is kiderül, hogy a csaj távolról sem egy biciklitolvaj banda vezetője, hanem artista. Mármint ez a foglalkozása. Az este (vagyis inkább már reggel) további részében még azt is megmutatja, hogyan tudja valaki mindkét lábát a tarkója mögé venni.
Néhány óra nyújtás és pihegés után tényleg elköszönök. Egy röpke háromnegyed órás séta a legközelebbi aszfaltozott út, de még ott sem tudom megállapítani, hol a retekben vagyok. Sanyi végül úgy talál rám, hogy elküldöm neki a koordinátáimat Messengeren.
Ha mindenképp le kellene vonnom valamiféle tanulságot (mármint a fenti négyszavas aranyszabályon kívül), azt mondanám, hogy fel kell ülni a flow-ra, és jól kell érezned magad, aztán úgyis alakul valamerre az este. Kezdeményezés!!, így, két felkiáltójellel, ahogy Misi barátom mondaná. Szerinte annyira ebben áll a titok, hogy valószínűleg ezt az egyetlen szót fogja felvésetni a fejfájára.
Utólag egyébként kiderült, hogy azt a lokációt, ahol a sztori véget ért, Sárosgödörnek hívják. Nem túl bizalomgerjesztő, de a Google Térképen még aznap délután beraktam a kedvenceim közé. Azóta is egy kis szívecske jelöli a helyet.