Egyre durvábbak a december 31-ek. Nem azért, mert másnap szedőkanállal kell összeszedni valamilyen indokolatlan szórakozóhelyről. Igazából azt sem tudom már, milyen egy szórakozóhely.

Nem én voltam az az ember, aki nemet mondott egy bulira. Néha kisebb lázzal is kimentem, ha úgy tűnt, hogy az éjszakában pont egy Tomi alakú lyuk van, amit nagyon, de nagyon be kell foltozni, és ki vagyok én, hogy egy ilyen probléma megoldására nemet mondjak. Vannak gyerekek, akik Szupernagyit hívták. Az éjszaka engem hívott. Nem volt az éjszakában Tomi alakú lyuk. Soha. Ha mégis, akkor önhibámon kívül alakult úgy. Aztán megszületett az első fiam. És kiderült, hogy nincs semmilyen lyuk, az éjszaka flottul lezajlik nélkülem is, a Kazinczyn a részeg angolok akkor is egymás nyakába borulnak, ha nem segítek nekik, a szerelmesek akkor is egymás karjaiba esnek, ha nem taszítom oda őket, a piák korrektül fogynak a pultoknál, nem kellek ahhoz, hogy az éjjelek soha ne érjenek véget. Nekem véget értek abban a formában, ahogy előtte.

Sajnáltam-e? Persze. Jó lett volna többször kimenni, találkozni barátokkal, meginni néhány sört, aztán ha úgy alakul, kint maradni reggelig. De amit sosem sajnáltam, az a szilveszter. Most már két kis gyerekkel, és 250 km-re élő nagyszülőkkel, tehát a segítség majdnem teljes hiányával a szilveszter reménytelen ügy, vagyis olyan formában mindenképpen, ahogy korábban volt. Más lett. Nagyon más.

December 31-én már nem délig tartó lendülettel ébredek fel, hanem úgy, mintha már előre lebuliztam volna a szilvesztert. Másnaposság előnap nélkül. Pazar. Nem túl energikus fíling minden nap hétkor kelni arra, hogy a fiam szól az emeletről, hozzam le, aztán jön a szokásos „bújjunk apához fél órán keresztül”-program, amivel egyébként semmi bajom, kivéve akkor, amikor bölcsibe kell vinni, elaludtunk, öltözni kellene, ő viszont bújik, majd gyurmázni/festeni/gitározni/diafilmezni akar, külön-külön is, vagy ezek bármilyen kombinációjában. Ettől még akkor sem leszel bulis hangulatban, ha közben mindez Ibizán történik a Pachában.

Szóval a szilveszter már nem finom remegéssel kezdődik a gyomorban, mert hát este mi lesz. Vagyis dehogynem. Pontosan azzal, hogy este mi lesz. Hogy van-e akkora szerencsénk, hogy a gyerekek nem hisztiznek, és elalszanak időben, aztán esetleg még belefér egy film éjfél előtt. Hogy ha belefér, vagyok-e olyan fáradt, hogy ébren tudok maradni a végéig. Hogy ha fel tudok maradni, vajon felriad-e valamelyikük az éjszaka folyamán valami teljesen indokolatlan, Monty Pythonhoz illő magyarázattal, és lőttek a filmezésnek. A lányom öt hónapos, a fiam majdnem három éves, egyikük fél elaludni a sötétben, másikuk, ha tudna beszélni, biztos azt felelné arra a kérdésre, hogy „miért nem alszol lányom”, hogy „muhaha”. Vagy azt, hogy „be lehet fogni, és ringatni a fenekemet a karodban, ameddig nem szólok, hogy elég, és remélem, hogy kardióztál mostanában, mert ez nem lesz rövid menet, amúgy szeretlek apa”.

Ha gyerekeid vannak, és kicsik, akkor elég valószínűtlen, hogy behűtöd a pezsgőt. Mi sem hűtöttük be, de eléggé csábító volt, hogy a múltkori ajándékpezsgő kint maradt a kocsi csomagtartójában, odakint pedig csípős a hideg, magyarul ott volt a lehetőség, és a lehetőség megléte is elég jó érzés, ha nem kell túl sok a boldogsághoz. Olyan régen ittam alkoholt, hogy egyetlen pohár pezsgőtől simán bealudnék, de nem lehet, két pohár pezsgőtől pedig elindulnék a legközelebbi karaoke-bárba, aztán a kaputól visszafordulnék, mert hát bazi hideg van, és meginnék egy jó forró teát a forró zuhany alatt, ahol meg ugyebár egyébként is illik énekelni.

Az éjszaka meg kérlelhetetlenül zajlik. Fürdetsz, kétszer is, altatsz, kétszer is, közben néha ránézel a Facebookra, mert a buli persze zajlik valahol, megpróbálod megetetni a gyerkőcöket, nem kérnek, de kérnek, de inkább gyurmáznak, gitároznak, festenek, diafilmet néznek és ezek bármilyen kombinációja. A barátaidtól persze jönnek a fotók, a mosolyok természetesek, sőt, ahogy telnek az órák, egyre természetesebbek, aztán egyre jobban torzulnak, jönnek a helyesírási hibák a posztokban, és eszembe jut, milyen fura, hogy még pár éve én is ott voltam, és milyen komoly mentális és fizikai melót fektettem a szilveszterekbe, mennyire előre vadásztam le a megfelelő piát, aztán persze a helyszínen kérlelhetetlenül ittunk össze mindent, hogy a végén egy intergalaktikus parittyával lőjem ki magam a nagy semmibe, amelyet meglepő módon másnap szintén a nagy semmi, de legalább a fájdalmas nagy semmi követett.

Eközben egy messzi-messzi galaxisban: otthon. Csábító lesz a gondolat, hogy bekapcsoljam a tévét, urambocsá megnézni, mennyire szörnyű még mindig a Sas kabaré, de ennyire nem utálhatom az életem, akkor már inkább szóljon pár órán keresztül a Mesterhármas, mint valami önkéntes Guantanamóban. A feleségem egyszer csak közli, hogy így este nyolc téjákán akkor ő most süt egy tortát, ami ezekben az emelkedett pillanatokban teljesen észszerűnek tűnik, mint ahogy az is, hogy ezekben az emelkedett pillanatokban végigtoljam mobilon a Max Payne-t. A party új definíciója. Újabb fotó jön: csoportkép, mindenki boldog, erről eszembe jut, hogy talán a hűtőben még van egy sör, lehet, hogy fel kellene bontani, aztán rájövök, hogy van öt is, de minek.

Éjfél előtt nem azért izgulsz, mert hujjujuj, vége lesz az évnek, jön 2017, mindenki lecsókol mindenkit, aztán mehet a Snap reggelig, hanem azért, nehogy felkeljen a gyerek enni pont éjfélkor, és ne tudjunk koccintani az előre kikészített üdítővel pezsgőspohárban, és ha ez megvolt, akkor utána már szabad a bármi, amennyiben a bármi alatt te is a kanapén elalvást érted. És persze miért is kelne fel a gyerek, ha nem azért, mert a tűzijáték-extravaganza beindul este tízkor, pont, amikor nem kellene, akár a közvetlen szomszédban is, de örüljenek csak, néhány év, és eljátszom velük a Kommandó zárójelenetét, vagy feltöröm a malacperselyt, na jó, az egész környékét, és rendezek egy Rolling Stones-koncertet a kertben, aztán lesz tűzijáték, meg hangos „szetiszfeksön”.

Másnap pont úgy ébredek, mint egy régi január elsején, a szervezetet nem lehet becsapni, na, évekig voltam pocsékul ilyenkor, hát legyek pocsékul most is, edzésben kell maradni, azt most hagyjuk, hogy egy korty alkoholt sem ittam, majd fogok még. Kicsit olyan ez, mint amikor a kisfiú akkor is pofont kap, amikor nem csinált semmi rosszat. Majd csinál. Úgy jött el a január elseje, hogy bármilyen nap lehetne, akár augusztus 2. is, elhinném. Azt mondod, új év, új remények, én azt mondom, hagyjuk már, szedd össze a jägeres üvegeket a konyhából aztán megy minden tovább pont úgy, ahogy eddig. Még egy-két év, és behűtöm a pezsgőt. De úgy tényleg, nem csak véletlenül.

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon