Szerzőnk nem tud főzni, de szeretne. Nem éhezik, az egyszerű, ám laktató kajánál jobban vonzza az alkotás öröme. Bátran kezdi.

Nem tudok főzni. Bár ez erős kijelentés, mert tulajdonképpen csak egyszer próbáltam, még tizenévesen, az mondjuk ehetetlen lett (igaz, úgy kezdtem vajas babot főzni, hogy csak menet közben jutott eszembe a neve, akkor tettem bele vajat, de minden igyekezet hiábavaló volt), ám egy eset azért elég kicsi minta. Szóval inkább azt mondom, nem szoktam főzni.

Pedig úgy képzelem, hogy főzni jó. Abban biztos vagyok, hogy enni jó, finomat enni legalábbis az, akkor nyilván a jót előállítani is élmény. Mert alkotni élmény, a főzés pedig vitathatatlanul alkotómunka, sőt egy bizonyos szinten túl művészet – ez vonz. A mindjárt éhen döglök, összeütök valamit-típusú otthoni gyorsétkezés nem izgat, mirelitkaját meg melegszendvicset én is tudok csinálni, csak az annyira főzés, amennyire bevásárlólistát írni irodalmi munkásság.

Eljött az idő: főzni fogok. Kezdhetném rántottával, garantált sikerélmény, de tojást felütni aztán kavargatni, meg tenni bele még ezt-azt nem épp a kihívások netovábbja. Inkább olyan kajákat szeretnék készíteni, amelyek – ha jól sikerülnek – igazi étkezésszámba mennek, tehát nem csak bekanalazza/villázza az ember a konyhában, hanem megterít, netán még vendéget is hív.

A feketekagyló spontán lett az első, bár lehetne indokolni, hogy mélyről kezdem. Épp főzni tudó családtagjaimnak vettem halat a frappáns nevű halpiacon, és amikor már szatyorban voltak, megkérdeztem, mit ajánlanak, ami nagyon finom, de nem túl bonyolult megcsinálni. Biztos sokan közelítenek hozzám hasonló szakmaisággal, mert rögtön rávágták: feketekagyló. Gyorsan elmondták, hogy is lesz belőle fehérboros-tejszínes-póréhagymás étel, és tényleg, ettem már ilyet, isteni volt. Na, ezzel kezdek.

Hazafelé vettem egy póréhagymát a zöldségesnél, kicsit színtelenebb volt a kelleténél, de az csak nem akkora baj. Hazaértem, receptet kerestem a Google-szakácskönyvben, volt is bőven – de honnan tudjam, hogy melyik a jó? Barátnőm segített, lévén most éppen paleolitkori őseinket utánozza – alig van már közös nevezőnk egy ebédnél –, úgyhogy amikor elújságoltam, milyen vacsorát fogok rittyenteni, rögtön szólt, hogy ő tejszínt nem eszik. Mindenképp azt akartam pedig, hogy ott legyen (ha béna vagyok, segítsen, ha ügyes, lássa).

Akkor pedig egy recept maradt, nagy kedvencemé, Gordon Ramsayé, aki bár nem tudom, hogy főz, de ha tizedannyira jól, mint amennyire szórakoztatóan dühöng, akkor jogosak a Michelin-csillagok. A fehérboros feketekagylót pedig paleolit-engedélyes kókusztejjel készíti.

Hozzávalók

Nem kell hozzá sok minden: a kagyló megvolt, olívaolaj, só, bors, fokhagyma van otthon, barátnőm révén kókusztej is, a maradékot pedig megvettem. Piros chili és citromfű viszont nem volt a Culinárisban, úgyhogy friss helyett üvegeset/tasakosat vettem, csak nem ezen fog múlni a siker.

Az alkotás folyamata

Lehet, hogy főzni sem egyszerű, de mindezt dokumentálni kifejezetten macerás, főleg úgy, hogy legalább a fotózás körül ne legyen rumli, ami egyre nagyobb kihívás, ahogy gyűlik a mosatlan. Az első gond persze nem ez volt: a pedáns Hozzávalók munkacímű fénykép és a kagylócsomag megmérése után – furcsa, hogy nincs ráírva a tömege: nyolcvan deka – nekiálltam megmosni a kagylót, amit ugyan nem írt a recept, de éreztem, hogy szükséges. Kagylót mosni viszont jóval bonyolultabb, mint például kezet, mert vannak olyan, korallszerűen rárakódott részei, amelyek feltehetően nem tartoznak hozzá eredetileg, valószínűleg azonban nem szükségesek az ízhatáshoz – ezeket késsel kapirgáltam le.

Aztán felraktam az edényt a gázra, hadd forrósodjon, de aztán ki is kapcsoltam a lángot hamar, mert kiderült, hogy még meg kell pucolni a fokhagymát, összevagdosni a zöldeket, kinyitni a bort stb. Megint szikra, megint gáz, már üresen is füstölt a serpenyő. A két kiló kagylóhoz méretezett recept három evőkanál olívát ír, de ez nagyon finom olíva, mehet nyugodtan bő másfél a nyolcvan dekához, bele a kakukkfű, a chili, a hagyma.

A következő lépés – bár ez sem szerepelt sem a szöveges leírásban, sem a videóban – a szellőztetés: nem tudom, hogyan, mert nagyon gyorsan történt minden, de olyan torokkaparó égett szag és füst lett másodpercek alatt, hogy az elszívó hatásfokát javítandó ki kellett tárnom a teraszajtót, ami pedig gyors közlekedésre való, különben kimegy Slonek, és összetűzésbe keveredhet a nála kisebb testű, de kijárósságuk miatt fölényeskedő többi macskával.

Nem volt szökési kísérlet – semmilyen élőlény nem jött a ház közelébe sem –, lehetett folytatni: bele a kagyló, bele a bor – a recept fél pohárral ír a két kilóhoz, érzésre öntöttem bele egy bő decit, nem lehet baj, ha kicsit több –, aztán ráraktam a fedőt, pár percig főtt. Azt leszámítva, hogy nem volt épp méretpontos fedő, nagyjából úgy alakult a folyamat, mint a videón, ezt biztatónak találtam, úgy tűnt, a kagylók is kinyíltak, ahogy kell, úgyhogy levettem a fedőt, és leöntöttem a vizet. Végre volt egy kis időm jobban elolvasni a receptet – kiderült, hogy csak eztán kellett volna beletenni a fűszereket a kókusztejes-citromfüves löttybe. Hát, gondoltam, a kisebb részek már a csatornarendszerben vannak, a nagyobbak megmaradtak a kagylókban és az edényben, csak hagytak valami íznyomot maguk után.

Hozzávalók két személyre:

2 kg feketekagyló
3 evőkanál olívaolaj
2 gerezd fokhagyma
néhány szál kakukkfű
fél pohár fehérbor
14 uncia (4,14 dl) kókusztej
fél citromfűszár
1 piros chili
2 zöldhagyma (ezt kihagytam)
só és bors
koriander a díszítéshez

Ramsay nyomán

Tizennégy uncia kókusztej kell két kiló kagylóhoz, az bő négy deci, de nem baj az, ha nem olyan száraz az egész, úgyhogy én kb. két és felet öntöttem, beleszórtam a citromfüvet – Ramsay szárat aprított, én meg ugye csak port tudtam venni, úgyhogy megint az érzéseimre bíztam a mennyiséget – kavargattam lelkesen vagy két percig. Aztán ráöntöttem a tál kagylóra, a tetejére kis koriander. Elkészült életem első, talán fogyasztható főtt étele.

És egyébként egész jól nézett ki. A lé azonban – viszonylag számítható módon – lefolyt a tál aljára, tehát ha a klasszikus módszernél maradok, akkor a kagylók bő háromnegyed részéhez nem járt volna az egyébként elég híg szószból, úgyhogy szépen kipiszkáltam a húst a héjakból, egy kisebb tálba pakoltam, és ráöntöttem a levet. Menetközben úgyis rájöttem, hogy kimaradt a só és a bors, úgyhogy kicsit szórtam bele mindkettőből. Egy kis tál kagylóleves lett a munka eredménye.

Elkészült a pirítós is, jött a legkockázatosabb rész: a kóstolás. A Ramsay-féle fehérboros-kókusztejes kagyló előnye és hátránya is egyben, hogy még soha nem ettem ilyet, tehát nem tudom, milyen szokott lenni, vagy milyennek kell lennie. Ez mindenesetre érdekes lett. Nem a rondanős értelemben, ahol ugye az érdekes arcú a vállalhatatlant jelenti, nem volt ez rossz, csak furcsa. Az általam már kóstolt fehérboros-tejszínes kagyló mondjuk sokkal jobb volt, itt a hús kicsit gumisabbra sikerült – néhány darab pedig valamiért nem főtt át eléggé, azokkal kapcsolatban nem tudok finomabb jelzőt használni a rossz ízűnél –, a lé a chili és a bors miatt eléggé csípett, de legalább nem csak a citromfűnek volt íze. És kiderült, hogy a koriandert nem szeretem, azokat a darabokat ki kellett válogatnom a léből. Ha a legízletesebb elemet kellene kiemelnem a komplett étkezésből, az a pirítós lenne.

Eredmény

Fotózással, hosszú, de feltétlenül szükséges szellőztetéssel stb. egyórás volt a művelet, ez többszöröse az elméleti időnek, bár azért nem olyan sok. Az eredmény kicsit csalódást keltő, de persze lehet, hogy eleve nem való nekem annyira a fehérboros-kókusztejes feketekagyló, még koriander nélkül sem. A mennyiség kb. egy adag (én ettem meg, a barátnőm udvariasan annyit mondott egy falat után, hogy lehet, hogy nem szereti a kagylót, és inkább maradt a fokhagymás pirítósnál), az eredmény esztétikailag nem kiemelkedő, de azért nem olyan, mintha egyszer már megették volna.

Amit megtanultam: a főzéshez sokkal több hely kell, mint ahogy az ember elsőre gondolná. A hozzávalókat nem csak a fotózáshoz kell összekészíteni, hanem a főzéshez is, a kellő módon mosva/aprítva/kinyitva stb. Hasznos közben receptet olvasni és oktatóvideót nézni, de azért a rápillantásnál alaposabban kell előzetesen felkészülni belőle. Fejenként kell legalább bruttó nyolcvan deka feketekagyló, vagyis ez nem olcsó kaja.

Legközelebb valami olyanak futok neki, aminek ismerem az ízét.

Értékelés:
Elkészítési idő: 3/5
Ízélmény: 3/5 (elfogultsággal)
Szépség: 2/5
Ár-érték arány: 2/5
Csajozós faktor: 2/5

(A szerző fotói.)

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

Nézd meg az anyját, vedd el a lányát? Gracie édesanyja Penthouse-modell volt…

Tudományos eredmények mozdítják előre az ártalomcsökkentést

További cikkeink a témában