A száraz november finisébe értünk, eddig ilyen.

Mikor elmondom valakinek, hogy száraz novembert tartok, általában a következő irtó vicces és zsigerien eredeti reakciók jönnek, mint a:

  • Jah, olyat én is próbáltam, másodikáig bírtam, huehuehuehöhöhö
  • Azt értem, hogy száraz, de fehér vagy vörös?

Aztán mikor túlesünk a kötelező humor-heroldon, akkor jönnek a komolyabb szkepticizmusok:

  • De ennek mi értelme, hogy egy hónapig nem iszol, aztán meg annyit, amennyit, akarsz?
  • Látom, hogy szeretnél most inni egy sört, komolyan nem értem ezt a felesleges önkínzást
  • Most szerinted ezzel bebizonyítasz valamit?

Melyek már sokkal jogosabb jogosabb kérdések – és az a nagy helyzet, hogy magamtól is szinte minden nap megkérdem ezeket, mióta belevágtam a száraz hónapba. A válasz pedig húsz nap után nem egy hatalmas, oraveczkoeljói önigazolós álbölcselet, nem egy brittudósokbizonyítottákos tudományoskodó grafikonhalmaz, sem pedig valami gluténmentes-zérókólás, innye de egészséges hős vagyok te meg mekkora szar szeszkupac vagy, hogy iszol típusú szenteskedés. Tulajdonképpen nincs is válasz, csak tények és tanulságok vannak.

Miért vágtam bele?

Sokan belevágtak, Facebook csoportja is van a száraz novembernek, a szerkesztőség nem egy tagja is úgy döntött, egy hónapig zéró toleranciát tart – nem tagadom, hogy a vállalásban volt trendkövetés, meg sokkal könnyebb csoportosan szenvedni ugye. De az igazi ok az, hogy kíváncsi voltam, megy-e – és ha igen, hogyan. Mennyire fogok szenvedni? Vagy egész könnyű lesz? Mennyire fontos a pia a lelazuláshoz, a mókázáshoz, a nap végéhez? Egyáltalán kell-e? Vagy, ami az ijesztőbb eshetőség, mehet-e nélküle is? Érezni fogok bármilyen pozitív változást a szesztilalommal?

A száraz november kétharmadánál bátran kijelentem, hogy rengeteget tanulhatunk egy ilyen pauzából. A menete mellesleg olyan, mint a legtöbb dolognak az életben, legyen az munka, párkapcsolat, hobbi, spórolás, akármi. Először az ember fellelkesedik, a jó dolog elkezdésének tüze hajtja az első napokban – észre sem veszi, hogy van benne kihívás, annyira lelkesen vág bele. Az első négy-öt napban fantasztikus a hatás: az ember feje teljesen kitisztul, a nincs-másnap érzés pedig egyenesen mámorító, az ember imádja, hogy a hétből hét napot teljesen kihasznál, egyet sem tölt alga-állapotban pizzázva az ágyban be-bealudva a Vissza a jövőbe hármon. Aztán eltelik némi idő – jelen esetben hét-tíz nap – és elkezd kiveszni a kezdeti bummbele feeling. A lelkesítő kihívás elkezd terhessé válni, az ember már ösztönösen térne vissza a szokásaiba: ilyenkor meg szoktam inni egy sört, ez egy baromira borozós este stb. és elérkezik az az érzés, amit leginkább úgy tudnék kifejezni, hogy:

MEH.

Teljesen értelmetlennek tűnik ez az önmegtartóztatás, az ember elkezdi teoretizálni, hogy igazából miért is lenne roppantul ésszerű most olyan Janka nénisen azt mondani, hogy

Aztán egyre több ilyen nap jön és egyre irritáltabbá válik az ember, hogy önmagát korlátozza a saját szabadságában – főleg azért, mert egy kocsmában vagy egy házibuliban nem érzünk semmi pozitív hatást, amiért nem iszunk valami finom, lelazító, alkoholos italt. De semmit, csak a frusztráció marad: ahogy a többiek eljutnak arra az általad is oly jól ismert emelkedettségi szintre, jön a Hello darkness my old friend-fless, mert totálisan kimaradsz a buliból. Kívülállóvá válsz, nincs mit ragozni ezen: akárhogy nyomod te is ezerrel a hülyeséget, egyszerűen egyre jobban távolodsz tőlük; ahogy ők emelkednek a piával, te úgy maradsz két lábbal meg egy fonnyadt kajszibaracklével a földön. Zokniszandálos, tökönszúrt tanfelügyelőnek látod magad kívülről, mikor elkezdenek borgőzösen ölelgetni meg odatáncolnak hozzád és rádloccsantják a sörüket meg az arcodba ordítva artikulálatlanul nagyon szeret mindenki, te meg zavart mosollyal arrébb somfordálsz.

Egyszerre túl felnőttnek érzed magad, ami ilyenkor elég rettenetes érzés. (Meg arra gondolsz, hogy baszki, én is pont ilyen vagyok bemókázva, ami hasonlóan rettenetes.) És mikor a kezedbe nyomják a kötelező rövidkör egyik tagját, te meg emberfeletti kézmozdulattal elutasítod, valahogy így:

Aztán persze mikor az emelkedettség a tetőfokára hág, az emberek ki akarják húzni ezt a csúcs-pillanatot amíg lehet, így tovább isznak – csak sajnos a további piákkal már nem az emelkedés jön, hanem a lealjasodás. Na ilyenkor viszont iszonyatosan örülsz ennek a száraz hónapnak – és teljesen tiszta fejjel meg egy Robert Downey Jr-os félmosollyal hazasétálsz fél méterrel a járda fölött, hogy mekkora menő vagy, mert most is meg tudtad állni, mert ruganyos léptekkel mész és nem tántorogsz, mert reggel nem leszel használhatatlan, mert nem vertél el egy tucat pénzt rövidekre, hogy aztán másnap beváltsd fejfájásra. És ilyenkor reggel felkelni…

Valamint újabb rém jó érzés volt két dologra rádöbbenni. Az egyik, hogy igazából józanul is ugyanúgy tudok baromkodni és bulizni mint piával: beöltözni egy bulira, idiótán ropni Boney M.-re és tanga-dalra vagy épp egy hatalmas, kék-alkarosat örömpogózni Wolfmotherre síkjózanon. A másik pedig, hogy fantasztikus érzés, mikor az ember teljes kapacitását ki tudja használni: sokkal több mindenre jut időm, mióta belevágtam ebbe a kihívásba, nagyon régi elmaradásaimat hoztam be ebben a húsz napban, tisztábban gondolkozom és látom át a dolgokat, valamint sokkal tudatosabban döntök arról is, hogy mihez van kedvem és mihez nincs (mert itallal a legtöbb dologra könnyebb igent mondani, a toleranciaküszöbünk ugyanis remekül oldódik pálinkában – az ital hiánya nélkül viszont temérdek dolog elég idegesítővé és/vagy felesleges időpazarlássá válik).

Ahogy egyre több ilyen teljesen kihasznált, tiszta napja van az embernek, borzasztóan elkezdi értékelni őket – és elég kellemetlen felismerni, hogy mennyivel kevesebb lenne belőlük, ha nem csinálná ezt a kihívást. Nem is csak a házibulikról, nagy, bekarmolós kocsmázásokról beszélek, hanem arról is, hogy mennyit iszunk úgy, hogy fel sem tűnik. Számos napot be tudnék ikszelni ebben a novemberben, mikor tuti, hogy ittam volna egy-két pohár valamit este és meg nem mondanám, hogy miért, ha nem megszokásból. Sörözgetős este, borozgatós este, kis valami csurran-cseppen: finom az ital, persze, meg az alkohol kis mennyiségben nagyon jól lelazít, kellemes medret ad a jó beszélgetésekhez – de észrevétlenül annyira megszokjuk, hogy alkoholt fogyasztunk, hogy egyenesen ordítani tud a hiánya. A száraz november kétharmadánál igazából ezek hiányoznak, nem a kerítésszaggató, olykor vállalhatatlan és másnap lelkiismeret-furdalás ízű esték. De mégis felmerül a kérdés, hogy ez a finoman iszogatás is mennyire válhat szokássá – majd pedig szükségletté? Társas ivásnak hívjuk, de közben mi van, ha fordítva működik és az ivás tesz társassá?

Még tíz nap van a száraz novemberből, úgyhogy nem vonnám még le a végső, nagy következtetéseket (ha egyáltalán lesznek), de mindenesetre az biztos, hogy sok kérdés megfogalmazódik az emberben önmagával és az őt körülvevőkkel kapcsolatban. Alapvetően nem hiszek a mértéktelenségben és a száraz november nullás önmegtartóztatása ugyanolyan mértéktelenség, mint fék nélkül vedelve hajnalban még egy utolsó utáni helyen meginni a hetedik kilépő italt. De ennek ellenére is roppant tanulságos kísérlet, úgyhogy egy percig sem bántam meg, hogy belevágtam. Voltak (és még tuti lesznek) nehéz pillanatok, ezt nem tagadom, de összességében borzasztóan hasznos önismereti trip, még ha egyes felismerések elég kellemetlenek is. A cél pedig természetesen az, hogy okuljunk és a következő hónapot ne mattracsapással kezdjük el (bár azért megvan az esély rá, hogy december elsején így kérek először italt):

De azért reméljük, nem, nem lehet mindenki annyira classy, mint Janka néni. Szóval ha te is tolod a száraz novembert, akkor kitartás, pajtás, már a finisben vagyunk! Ha pedig nem, de néha azt érzed, nem vagy száz százalékig biztos benne, hogy teljesen az uralmad alatt van az alkoholfogyasztásod vagy csak tisztulnál egy kicsit, akkor nagyon ajánlunk egy ilyen szeszmentes időszakot, legyen az az év bármely szakában.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon