A japán erdőbe piknikezők helyett öngyilkosok járnak, Skóciában egy híd több kutyát nyírt ki, mint bármelyik autóút, Thaiföldön pedig csak találgatják, pontosan mi történt. Amerikában az őrület megtestesülésévé vált az örökös kastélya, Ukrajnában pedig máig öl a radioaktivitás láthatatlan szelleme. Utazási tippjeink a borzongás kedvelőinek.

Aokigahara, Japán

A Fudzsi lábánál elterülő 3500 hektáros erdővel Dzsukai, azaz "fák tengere" néven is találkozhatunk az útikönyvekben. A hatalmas fenyőfákkal és cédrusokkal sűrűn benőtt terület annak köszönheti létezését, hogy Japán legmagasabb vulkánja legutóbbi, 1707-es kitörése után más irányba folyt a láva, és a hamutól is megkímélte a széljárás.

Leginkább a kemény vulkanikus talajnak köszönhetően a növényzethez képest szerény az állatvilág, így végtelen csend honol, az összeérő lombkoronák pedig nappal is szürkületi homályba borítják az erdő nagy részét. Nem csoda, hogy a japán mitológiában Aokigahara a démonok lakhelye. A probléma, hogy a démonokon túl hullákba is könnyedén belefuthatunk.

Már a XIX. században is az ubaszute, vagyis az öregek magukra hagyásának kedvelt helyszíne volt, ám az igazi lökést Macumoto Szeicso 1960-as Nami no Tó című regénye adta meg, melynek szerelmes főhősei az erdőben követnek el öngyilkosságot. Ennek, és persze a japánok minden népnél erősebb szuicid hajlamának köszönhetően Aokigaharánál többen csak a Golden Gate hídon vetnek véget életüknek.

Az ötvenes évek óta több mint ötszáz halálesetről tudnak a hatóságok, akik a hetvenes évek óta rendszeresen átfésülik a területet. Csak 2002-ben hetvennyolc testet találtak, hattal megjavítva az 1998-as rekordot. Azóta táblák próbálják meggyőzni a sötétségben kóborlókat, hogy ha másért nem, legalább a családjuk kedvéért gondolják meg magukat. Ennek egyedül a hullarablók nem örülnének, akik rendszeresen az erdőt járják a halottak értékei után kutatva.

Overtoun Birtok, Skócia

Overtoun House egy teljesen átlagos viktoriánus kastélyként kezdte. A négyéves építkezés 1863-ban ért véget, és bár főépítésze, James Smith az átadás előtt pár hónappal meghalt, megbízója, James White a 810 hektáros területen biztos vigaszra lelt. Ha máshol nem, hát a parkban, melyet a korszak legnevesebb kertésze, Edward Kemp tervezett. A család két generációval később végül 1938-ban adta át a birtokot az önkormányzatnak, amely a második világháború után szülészetként hasznosította. Ugyan 1948-ban volt egy kisebb tűz, és nyilván történtek halálesetek is a kórházban, semmi nem mutatott arra, hogy Overtoun House elátkozott lenne.

Pedig az, csak éppen nem emberekre hat az átok. A közeli patakra épült híd ugyanis a kutyák mészárosa. Először az ötvenes évek végén figyeltek fel arra, hogy az ebek mindent megtesznek annak érdekében, hogy a híd peremén át a mélybe vethessék magukat. A tizenöt méteres zuhanást a legtöbb kutya persze túlélte, ám visszamászva újra megkísérelték a dolgot, növelve a kimúlás esélyét.

Mivel a britek különösen szeretik kedvenceiket, azonnali vizsgálat indult. A tudósok tíz kutyát elengedve várták, hogy legyen mit jegyzetelni. Bár végül nem sikerült kétséget kizáróan bizonyítani, a hivatalos verzió szerint a híd közelében tanyázó nyércek vizelete vette el átlagosan havi egy kutya eszét annyira, hogy ugrás lett a vége. Vagy ez, vagy a démonok.

Sarah Winchester háza, USA

Sarah Lockwood Pardee huszonhárom évesen hozzáment William Wirt Winchesterhez, aki Oliver Winchester fegyvergyáros fiaként igen jó partinak számított. Négy évvel később lányuk született, ám a csecsemőt pár héten belül elvitte egy betegség. Sarah ettől mély depresszióba zuhant, így a párnak nem lett több gyereke. 1880-ban meghalt Oliver Winchester, ám egy éven belül követte fia is, akivel a tébécé végzett.

A feleségre hatalmas vagyon, a cég mintegy fele szállt, ám mégis elátkozottnak érezte magát. Ekkor elkövette azt a hibát, ami azóta is sokan: elment egy jósnőhöz. A parajelenségek mestere természetesen arra fogta a családi tragédiákat, hogy a puskák áldozatainak szellemei kísértik a Winchestereket. Épp ezért azt tanácsolta, hogy költözzön nyugatra, és kezdjen egy nagy ház építésébe, fontos azonban, hogy az építkezést sose fejezze be.

Sarah megfogadta a tanácsot, és haláláig, vagyis harmincnyolc éven át csinosítgatta kastélyát. Megszállottja volt a tizenhármas számnak, a berendezési tárgyakat ez a szám határozta meg. Na, meg a pókhálós mintájú tapéta, szintén babonából. Mivel nem voltak konkrét építési tervek, valamint Sarah be akarta csapni a szellemeket, a ház egyre több zsákutcával, vakajtóval és titkos átjáróval bővült, így még a személyzetnek is térképre volt szüksége ahhoz, hogy eljusson a konyhától a hálószobákig. Bár ma már múzeum, a térképre változatlanul szükség van. Sarah egyébként egy bárkát is vett, mivel tartott a bibliai özönvíz második felvonásától is.

San Zhi kapszulák, Tajvan

A képen látható színes ufókat a hetvenes évek végén kezdte el építeni egy tajvani gumigyártó cég. Az ötlet az volt, hogy egy futurisztikus luxusüdülőt hoznak létre a kelet-ázsiai támaszpontokról a tengerpartra érkező amerikai katonáknak. Az üvegszálas Futuro-házakra hajazó dizájn minden bizonnyal tetszett volna a célcsoportnak, ha az ötletgazdák valaha eljutnak a megnyitóig. Hogy pontosan mi történt, teljesen sosem lesz világos a hatóságok titkolózása miatt. A hivatalos verzió szerint az olajválság miatti gazdasági helyzet csődbe vitte a céget, a források elapadása után pedig senki nem folytatta a beruházást.

Ám ha csak ennyi lett volna az ok, a helyiek nyilván nem kerülték volna el nagy ívben a félkész telepet. A félelem akkor kezdődött, amikor az építkezés során rejtélyes halálesetek történtek. A falusi munkásoknak nem kellett sok hozzá, hogy szellemeket lássanak a háttérben. Egyesek szerint az üdülő bejáratánál az út szélesítése miatt ledöntött sárkányszobor bosszantotta fel a túlvilágot. Mások azt pletykálták, hogy a felásott területen a háborúban elesett holland katonák sírjai voltak. A pusztuló álomfalu végül harminc éven át borzolta a kedélyeket, majd 2010-ben találkozott a buldózerrel, mivel a helyére egy új vízi vidámparkot építenek. Valószínű, hogy azt sem a helyi lakosságnak.

Pripjaty, Ukrajna

Csernobil néma árnyát nemrég részletesen bemutatta a Player remek sorozata a szellemvárosokról, ám Pripjaty nélkül ez a lista sem lenne teljes. A történetet mind ismerjük: karbantartási hiba utáni nukleáris katasztrófa, felelőtlen sumákolás szovjet módra, majd hirtelen kitelepített emberek ezrei, és persze az elhárítási munkák miatt halálba parancsolt katonák. Hogy pontosan hány ember halálát okozta a sugárzás, megtippelni is nehéz.

De vajon milyen Pripjaty ma? A város, ahová némi pénzért bárki elmehet, hogy aztán a sugárzásmérőre sűrűn rápillantva fotókat készítsen arról, milyen is az, amikor valahol huszonhat éve nincs miért kitakarítani. Közben a reaktor tíz kilométeres körzetén kívül, még bőven sugárfertőzött területen ma is emberek élnek. Főleg idősek, akik nem akartak, vagy nem tudtak elmenni.

Pripjaty foszladozó vidámparkja groteszk látványt nyújt a lassan mindent visszafoglaló természet szorításában, ám ez legalább olyan fém, ami még az elméletileg tiltott zónán belül van. Az egész helyben talán az a legijesztőbb, hogy bár a hadsereg őrzi, a helyszínen hagyott, erősen sugárszennyezett gépek, járművek és egyéb felszerelések alkatrészei lassan, de biztosan utat találnak a zónán kívülre is. Sok tonnányi ócskavas, Ukrajnában pedig még mindig a szegénység az úr, így a veszélyes pénz is csábító. Csernobil így még sokáig szedi áldozatait, akár a reaktortól nagyon távol is. A zónából pedig a látottak után remélhetőleg mosoly nélkül távoznak a turisták. Innen jó hazamenni.

(fotók: keioAnna FoxBj. H; Steven McNeilNicholas Lativy)

Tovább a:
Legfrissebb cikkekhez

A rovat többi cikkéhez
A szerző e heti kedvencéhez: A filmtörténelem legváratlanabb sokkoló jelenetei

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon