Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Tisztában vagyunk azzal, hogy a “mi lett volna ha?” kérdés feltevése tudományos szempontból nem megalapozott, ennek ellenére jó eljátszani a gondolattal: hogyan lehetett volna megnyerni az 1848–49-es szabadságharcot? Általános iskolai történelemórákról mindannyian tudjuk, hogy ha Schwechatnál nem állunk meg, akkor keményen megremegett volna a Habsburgok Halálcsillaga, de az általunk meginterjúvolt szakértők egyrészt level 2 szinten nyomják, másrészt ennek megfelelően komplexebben látják a témát. Szóval mi kellett volna? Több hatalom Görgeynek? Ügyesebb osztrák forradalmárok? A Kosztka-féle csodafegyver? Korrupt, vodkamániás oroszok? Vagy tényleg mi nyertünk?

Megálltunk, mint Schwartzkopf az Eufrátesznél

A had- és rendvédelem históriával foglalkozó Lemil blogon a téma szakértőjének, Titus Pullo Urbino társszerkesztő tollából közel húsz post olvasható a szabadságharc különféle vonatkozásairól, a légiókról, csatákról, várostromokról, méltán híres és méltatlanul elfelejtett személyekről és hadi cselekedeteikről. Titus elfoglaltsága miatt most mégsem ő, hanem Zig Zag alapító atya vesz részt a játékunkban.

Erős alapok

Induljunk ki abból, hogy a nagyrészt kiképzetlen hazafiakból sebtében verbuvált magyar honvéd haderő katonai értelemben sikeresen szállt szembe az osztrák császári és segítségükre siető horvát, szerb és román csapatokkal. Nagy szerepe volt ebben a császári hadseregből átállt képzett és tapasztalt katonáknak, illetve annak, hogy a nehézségek ellenére a mai szemmel nézve fejletlen hazai ipar képes volt felfegyverezni, felszerelni a honvéd katonákat. Honvédeink a fragmentált ellenséges csapattestekkel fel tudták venni a harcot, csak egyesült, nagy létszámú seregtestekkel, majd az orosz beavatkozással nem tudtak mit kezdeni. Egy darabig a manőverezés, halogató harc útján sikerült elkerülni a döntő csatát, de végül a matematika győzedelmeskedett.

Fegyverzet – harceljárás – katonai szervezet

A szárazföldi hadviselés nagyjából a napóleoni háborúk szintjén járt. Általánosan elterjedtek a gyalogságnál az elöltöltő, füstös lőporral működő, huzagolatlan csövű puskák, a lovasságnál hasonló volt a helyzet pisztolyokkal és rövid csövű puskákkal, a tüzérségnél pedig a szintén huzagolatlan csövű bronzból öntött tábori ágyúk voltak. Ennek megfelelő volt a katonai szervezet felépítése és az alkalmazott harceljárás is, amellyel a lehető leghatékonyabban próbálták kihasználni a rendelkezésre álló fegyverek pusztító erejét.

A gyalogosoknál ez a sorezredet jelentette, ennek megfelelő alakzat harcászatot. Ezek a puskák ugyanis néhányszor tíz méter távolságra is pontatlanok voltak, főként a cső és a lövedék közötti illesztés pontatlanságából fakadóan. Percenként kevesebb mint egy lövés tűzgyorsaságuk finoman fogalmazva sem volt kielégítő, ezért alakzatból sortüzeléssel lehetett az ellenségben velük a legnagyobb veszteséget okozni.

Technikai előny

Ha azonban a korabeli ipar képes lett volna huzagolt csövű, gyér füstű lőporral tüzelő, esetleg egyesített lőszerrel, fémhüvelyes tölténnyel működő puskákat gyártani, behozhatatlan előnyhöz juttatták volna a honvédeket. Ugyanez a helyzet a tüzérségnél is: az elöltöltő és a hátultöltő ágyuk fejlődésének határán volt egy szakasz, ahol elöltöltő, öntött bronz ágyúcsövek csőfarát egyszerűen utólag levágták, a csövet utólag huzagolták, majd a csőfart zárszerkezettel látták el, és a tömítetlenségi problémák kiküszöbölése érdekében fémhüvelyes töltényt alkalmaztak. Az ilyen tüzérségi eszközök hatásos lőtávban és pontosságban jelentősen felülmúlták elődeiket, ilyeneket például az amerikai polgárháborúban az északiak oldalán láthattunk. Ezek a fejlett technológiák néhány tízéves távlaton belül elérhetővé váltak, vagy már akkor is léteztek, csak másutt. Tehát nem arról van szó, hogy egy zászlóalj Leopard 2 harckocsi mindent elrendezett volna.

Röviden tehát a gyalogság tűzerejének növelése nagyobb pontosság és tűzgyorsaság útján, az ehhez szükséges feltételezett saját, vagy harmadik féltől származó fejlett technológia olyan harcászati előnyhöz juttatta volna csapatainkat, amelyet egy orosz beavatkozás jelentette nyomasztó ellenséges számbeli fölény esetén is nyerhetővé tette volna a háborút.

Fejlett politikai és hadvezetés korlátozott célok elérése érdekében

Titus szerzőtársunk ezt röviden úgy foglalta össze: ha Kossuth nem szól bele a katonai, Görgey pedig nem szól bele a politikai dolgokba.

1832-ben adják ki a porosz Carl von Clausewitz A háborúról című klasszikus hadtudományi művét. 1848-ra tehát a vájt fülű politikusok és katonai szakértők már tudhatják, hogy a háború nem más, mint a politika folytatása más eszközökkel. Ha tehát olyan korlátozott célokat fogalmaznak meg a hadseregnek, amelyek katonai eszközökkel elérhetők, a politikusok ésszerű politikai, a katonák pedig teljesíthető katonai célokat tűznek ki, van esély katonai győzelemre, amely aztán politikailag is kiaknázható egy békekötéssel. Ezzel szemben a világ legerősebb hadserege sem képes elhozni a demokráciát Irakba, sem pedig megvalósítani a katonai szempontból nehezen értelmezhető, ködös és idealista márciusi 12 pontot.

Schwartzkopf tábornok pedig sohasem dolgozta fel, hogy a politika 1991-ben megállította az Eufrátesz partján és nem hagyta teljesen legyőzni az iraki hadsereget. Ugyanígy honvédeink sem értették, miért nem mennek Jellasics serege után Bécsbe. Ráadásul a környéken sem volt potens császári csapat, ami beleszólhatott volna Bécs elfoglalásába, amit akkor Pozsonyban lévő ostromütegekkel még szervezett ellenállás ellenében is el tudtak volna érni. Amikor meg mégis elindultak, már késő volt, mert beérkezett Windisch-Grätz az erősítéssel.

Bizonyára elemzőtársaim is arra a következtetésre jutnak, hogy a bécsi forradalom katonai megsegítésének elmaradása politikai és katonai stratégiai fiaskó, amely ha bekövetkezett volna, legyünk nagyvonalúak, a Habsburg Birodalom összeomlásához is vezethetett volna. Ha ehhez mégsem, akkor bizonyára jelentős alkupozícióhoz juttatta volna a magyarokat, akik például az ellenségeskedés beszüntetéséül cserébe 500 éves mariahilferstrassei kereskedelmi koncessziót és a szegedi pirospaprikára érvényes vámmentességet csikarhattak volna ki.

A fejlett magyar külpolitika azon munkálkodhatott volna, hogy ellenségeink szövetségét bomlassza, vagy kialakulását megakadályozza. Például a cári csapatok beavatkozását egy nagylelkű részvénypakett felajánlásával a zsurki vodkagyárban meg lehetett volna akadályozni, a horvát Jellasics bán pedig egykettőre elveszíthette volna politikai és katonai támogatottságát, ha kiderül róla, hogy – teszem azt – a vallási reformáció titkos támogatója, vajdasági szerb, és erdélyi román testvéreink pedig ugyanígy kulturális autonómiához juthatnának a Dunamenti Köztársaságban.”

A Kosztka-féle sorozatlövő, Móga, és az oroszok

Pintér Bence A szivarhajó utolsó útja című regény társszerzőjeként egyszer már megálmodta, miképpen alakult volna a történelem, ha megvalósul Kossuth álma, és létrejön a Dunamenti Köztársaság, így aztán adott volt, hogy őt is megkérdezzük, mi kellett volna a kokárdás sikerhez.

„A történelemmel kapcsolatban feltett mi lett volna ha…?-jellegű kérdések persze végső soron értelmetlenek. Nem úgy volt, tehát miről is beszélünk, nem igaz? Egy ilyen kérdés körüljárása azonban kétségkívül szórakoztató, sőt mi több: hasznos is lehet. A valóságon alapuló, attól kicsit eltérő virtuális eseménysorok felépítésével könnyebben megérthetjük egy szűk esemény mögött álló tényeket és mozgatórugókat.

Azt mondtuk, hogy szűk esemény, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc viszont egy viszonylag hosszú és összetett konfliktus, melyet egészében nagyon nehéz a kontrafaktuális történelem szemszögéből megfogni. Győzhetett volna Magyarország? Nehéz megmondani. Ha nem álldogálunk az osztrák határon Móga vezetésével? Ha Ferdinánd a trónon marad? Ha Kossuth végig bízik Görgey tanácsaiban? Ha a tavaszi hadjáratban sikerül a bekerítés? Kedvenc szcenárióm persze az, hogy Kosztka Károly Munkácson fejlesztett kísérleti sorozatlövő fegyverét sikerül kivitelezni, s eme technikai fölény birtokában visszaverni az orosz és osztrák támadást. Ez azonban talán a legkevésbé valószínű verzió.

Annyi biztosnak tűnik, hogy az orosz hadsereg bevonulásától kezdve vajmi kevés remény volt a győzelemre. Így két opciónk marad. Először is: mi történik, ha Ferenc József egyáltalán nem kéri az oroszok segítségét? Ebben az esetben közel egyenlő felek küzdöttek volna egymással, s a hosszabban elhúzódó harcban, ha nem is a teljes függetlenséget, de egy tisztességes békét elérhetett volna a magyar vezetés.

A második lehetőség abba szűk másfél hónapba vezet vissza minket, mely az ifjú császár segélykérése és az oroszok bevonulása között telt el. Mint tudjuk, két haditerv készült a helyzet megoldására, az egyik komáromi (Görgey terve), a másik aradi csoportosítást vázolt fel (ezt Dembinszky erőltette). Végül talán a török határ (tehát a menekülés lehetőségének) közelsége, és a minél hosszabb időhúzás miatt Kossuth a lengyel tábornok gyengébb, és nehezebben kivihető haditerve mellett döntött. Ha Görgey keresztül tudta volna vinni elképzelését, és Komárom bázissal döntő csapást tudott volna mérni az osztrákokra (persze ez is kérdéses), akkor szintén megmaradt volna az esély egy tisztességes békére.”

Ha csak egyszer üzen valaki…

Csunderlik Péter a Page not found blog szerzője, a honlapé, ahol a szlogen szerint pecsétgyűrűvel effektezik a történelmet. Fenti két interjúalanyunk munkásságával együtt erősen ajánlott olvasmány.

„Meg lehetett volna-e nyerni a szabadságharcot? Mert nevezzük következetesen ennek. Hiszen Bécsből, és egyáltalán, szinte minden európai királyi palotából tekintve lázadás volt, rebellió. Az európai uralkodók ezért nem is szimpatizáltak velünk („Akasszátok föl a királyokat!” – verselte Petőfi). Míg Debrecenből a Habsburg-ház 1849. április 14-i trónfosztása után függetlenségi háborúként pozicionálták Kossuthék ezt a birkózást. A debreceni trónfosztásig ez, mármint hogy Magyarországon nem Habsburg-uralmat akarunk (mostantól mindig többesben beszélek), nem volt egyértelműen kimondva. Ez egyben azt is jelenti, ha győzött volna a szabadságharc, akkor március 15. helyett április 14. lenne a nagy nemzeti ünnepünk. Hogy ehhez a győzelemhez milyen döntések kellettek volna, vagy mennyiben más európai keretfeltételek (megjegyzem: maguk Kossuthék éppen ezeken a keretfeltételeken akartak a trónfosztással változtatni: hogy külföldön ne lázadóként tekintsenek rájuk, hanem egy független kormányzat képviselőiként – anno már Rákóczi is ezért választatta fejedelemmé magát), az jó kérdés.

De mielőtt eljátszanánk a gondolattal, és átrendeznénk a bábokat az 1848–49-es Rizikó-táblán, hogy aztán egy alternatív mi lett volna, ha téridő-kontinuumban összetalálkozzon Kossuth Lajos Marty McFly-jal (az idős Biff Tennan szerepében természetesen Metternich), vagy rosszabb esetben önmagával, amellyel megsemmisül az egész Habsburg Birodalom – ha nem a világegyetem (gondolom, a történészképzésen ezért tiltják a hasonló gondolatjátékokat) – indítsunk onnan, mit is tekintünk győzelemnek.

Hessler ezredes jut eszembe a Halál ötven órájából (kötelező film): »Ha a háború folytatódik, és mi továbbra is egyenruhát hordhatunk, az maga a győzelem«. Teljesen logikus. Azt hiszem, a negyvennyolcasok között volt olyan hivatásos forradalmár (ezt a típust Lafayette teremtette meg, és talán Eduardo Rózsa-Floresszel veszett ki, a csúcs természetesen Che Guevara), aki maximálisan vallotta a Hessler ezredesi credót. Például a lengyel Bem József. Vagy talán a branyiszkói áttörő, Guyon Richárd. Mindketten a törökhöz álltak tovább harcolni az oroszok ellen. Akik ellen a katonai zseni Görgey itthon letette a fegyvert Világosnál 1849. augusztus 13-án. Ez volt az egyetlen megoldás.

Görgey, aki egyébként morózus emberként tagadta a maga zseniségét, helyesen döntött: a sokszoros túlerőben lévő orosz hadsereg ellen annyi esélye volt a honvédségnek, mint Szálasinak a Népbíróság előtt. Az orosz–osztrák szövetségre nem lehetett erősebb lapot húzni a Kárpát-medencében. Persze, ha ez nem a Szent Szövetség Európája lett volna (a Szent Szövetséget értelmezzük úgy, mint egy korabeli konzervatív-reakciós NATO-t) az orosz–osztrák–porosz szövetségi rendszerrel, tarthattuk volna magunkat még jó ideig, de így nem. Ezt Kossuth is tudta: ezért adott kormányzó-elnökként néhány nappal a fegyverletétel előtt diktátori hatalmat Görgeynek, aztán maga lelépett. Kossuthnak, a magyar Mózesnek, ahogy nevezték, ez volt az egyetlen maximálisan elítélhető húzása: hogy árulónak nevezte meg Görgeyt, akiből így a magyar Júdás lett.

Ezt leszámítva Kossuth az egész szabadságharc alatt olyan teljesítményt nyújtott, mint a magát felszívó Maradona a kilencvenes vébén, amikor a döntőig vitte azt a gyenge argentin válogatottat. Pénzügyminiszterként és hadseregszervezőként Kossuth a szabadságharc motorja volt, gondoljunk csak a ceglédi beszédre és hasonlókra. Nem véletlenül róla szól az ének, hogy Kossuth Lajos azt üzente. Az pedig a magyar néplelket és hozzáállást tükrözi, hogy ha még egyszer azt üzeni, mert ha csak egyszer üzen valaki, az le van szarva, biztos nem komoly a baj.

Soroljuk azért csak fel az első magyar kormányt: Batthyány, Deák, Szemere, Eötvös, Kossuth, Klauzál, Mészáros Lázár, Széchenyi István. Ezek a politikusok egy elképesztő színvonalat képviseltek. Ők voltak galaktikusok. És még ilyen vezetői teljesítményekkel sem volt hosszabb távon esélyünk. Akkor se, ha levesszük a Rizikó-tábláról a cári Oroszországot és csak a Habsburg Birodalmat vesszük ellenfélnek. Az 1848–49-es Magyarország–Ausztria-erőviszony leginkább a Dél–Észak-erőviszonyhoz hasonlítható az amerikai polgárháborúból.

Ne feledjük: Magyarországnak nem volt ipara. Hazánk agrárország volt, a nemzeti össztermék– ahogy ma hívjuk – nagy része a terménykereskedelemből származott. Melynek fő felvevője egyébként Ausztria volt. Ahogy az 1867-es kiegyezés előtt vagy után nem sokkal írta valamelyik magyar politikus: »még egy év, és belefulladunk a gabonánkba«. A passzív ellenállás hosszabb távon – a gazdasági egymásra utaltság miatt – éppúgy előnytelen volt, mint hosszabb távon egy magyar fegyveres ellenállás. A kiegyezés egyébként nem volt más, mint a megvalósult 1848. Hiszen a kiegyezés során elért eredményeknél a Batthyány-kormány se akart többet. (A trónfosztó Kossuth 1849-ben persze már igen.) Ha az 1848. március 15-i követelésekben határozzuk meg a győzelem kritériumát, akkor hosszabb távon, majd két évtized alatt, előbb az aktív, majd a passzív ellenállással Magyarország győzött.

De a kiegyezést is mi tette lehetővé? Ausztria megroppanása: az 1859-es solferinói és az 1866-os königgrätzi vereségei után Ausztria kikerült az európai nagyhatalmak sorából. (Még ha presztízsét tekintve továbbra is az elitklub tagja maradt.) A magyar–osztrák viszonyt tehát egy európai rendszerben kell vizsgálni, 1848 is több hadszíntéren folyt, több országban törtek ki forradalmak: Milánóban, Berlinben, Bécsben. Ha ezek közül csak az egyik is kinövi magát, miként a magyar, elérhető lett volna már 1848–49-ben a győzelem. Csak hát: »Európa csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmaink« – írta Petőfi.

Ám van olyan elképzelés, amely szerint mégis mi nyertük meg a szabadságharcot. Az egykori szóbeszéd szerint a kiegyezés egyik kovácsa, és majd az Osztrák–Magyar Monarchia első külügyminisztere, Andrássy Gyula összejött Ferenc József feleségével, Sissivel. Egy másik pletyka szerint pedig Andrássy Kossuth törvénytelen gyermeke volt. Nos, ha Kossuth fia megdugta a császár nőjét – tehette föl a kérdést egy korabeli pesti –, akkor ki is nyerte meg a szabadságharcot?

Na ugye.”

(Illusztráció: Jónás Csongor)

Ez a cikk a Player egy 2013 márciusában megjelent cikkének felhasználásával készült.

Player Autószalon

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.