A Player ez alkalommal a felhők közül tudósít. Magasélet – nagyon szó szerint!

Két dolog van a világon: az, amit az ember elképzel – és a valóság. És nem mondok újat, ha megállapítom, hogy ez a kettő gyakran fájdalmasan távol áll egymástól. Számomra éppen ilyen volt a repülés: elképzeltem még gyerekkoromban, mennyire fantasztikus és elit dolog a felhők fölött lenni. Misztikusnak, lenyűgözőnek és varázslatosnak találtam a pilóták és a repülés világát: ezek az emberek több ezer méteren, több száz kilométer per órás sebességgel visznek hatalmas gépeket országok fölött.

Gondoltam én. Aztán jött a valóság. Mikor az ember először nyomorog egy fapados légitársaság gépén és küzd egy ülőhelyért, miután fél órát balhézott, hogy a kézipoggyásza csakis azért nem fér abba a bizonyos tárolóegységbe, mert két centivel kilóg a fogantyú, és megkapja a 80 eurós bírságot – majd cserébe az egész útja alatt benyomorgatott lábakkal hallgatja a légiutas-kísérők reklámozását arról, milyen olcsó most a saját logós kismackójuk, és próbál nem odafigyelni a bömbölő gyerekekre és a hordóhasú kőrészeg britek ordítozására, a zárt térben terjengő böfögéssel kevert whiskyszagukra meg a zokniját levett, harmadik stádiumú körömgombás útitársára, hanem csak azért imádkozik csukott szemmel, füllel és orral, hogy legyen már vége ennek a borzalomnak – na a varázslat ezen a ponton egyszer és mindenkorra véget ér a repüléssel kapcsolatban.

Ezt hittem. Évekig. Vagyis egészen pontosan pár héttel ezelőttig, mikor a Gödöllői füves repülőtéren Kovácsházi György pilótaoktató és egy összehasonlíthatatlan repülési élmény képes volt átadni azt a repüléssel kapcsolatos varázslatot, amiről tizenöt évvel és hatvan centivel korábban álmodoztam.

Sétarepülni ugyanis pontosan olyan, ahogyan a repülés maga megszületett: az emberek a fellegek között akartak lenni, meg akarták hódítani a felhőket, egy magasságban akartak lenni a madarakkal, felülről vágytak a világra. Nem azért, hogy ából bébe a leggyorsabban és legolcsóbban eljussanak, nem a repülés milliárd dolláros kapitalizmusáért, hanem egyszerűen a levegőben levés páratlan, semmivel sem összehasonlítható csodájáért.

Az egészen apró, két személyes sétarepülőnk Gödöllőről szállt fel egy nagyon szerencsés, szélmentes és napsütéses reggelen. Miután Kovácsházi György (akit a továbbiakban Gyurinak hívnék, ugyanis egy huszonéves, nagyon közvetlen srácról van szó) elmondta az alapvető tudnivalókat és megadta az irányítóközpontoknak a repülési tervünket, már be is ültem mellé a parányi gépbe, hogy háromnegyed órán át megnézzem, milyen felülről ez a lentről ismert Budapest és a Dunakanyar.

A sétarepülő tényleg parányi: egész konkrétan magasabb vagyok a 186 centimmel a repülőnél, úgyhogy nagyon megörültem neki, hogy sikerült magam fölött is becsukni a gépet.

Mindkét utas előtt van botkormány és mindkettőnk fejhallgatójában megy folyamatosan a kommunikáció az irányítóközpontokkal – a rengeteg NATO-ABC-s betűzés és repülési koordináták darálása közben teljesen úgy éreztem, mint aki illegálisan belehallgat a pilóták és irányítók titkos világába.

Gyurival egész az Árpád-hídig berepültünk Budapest fölé, majd elkanyarodtunk felfelé, Esztergom irányába. Itt érkeztünk el az utazás csúcsához: a Visegrádi-hegység, Dobogókő, a Dunakanyar és a visegrádi vár egészen ámulatba ejtő ebből a kis gépből. Ennyire:

Mikor nem gyermeki vigyorral az arcomon bámultam a tájat, akkor Gyurival beszélgettem a fejhallgatós mikrofonon át. Elmondta, hogy a sétarepülő-vezetés külön tanfolyamon nagyon egyszerűen megszerezhető, habár nem olcsó: hatezer euró a képzés díja, amivel különböző fajta sétarepülők vezetésére lesz jogosult az ember. Erről már itt írtunk bővebben:

Majd mikor poénból lebetűztem a teljes nevem a NATO-ABC szerint, Gyuriban talán ezért megszülethetett irányomban az a bizalom, hogy pár percre teljesen átadta nekem a vezetést. Nagyon-nagyon különös dolog egy ilyen kicsi gépet a levegőben vezetni: nem csak jobbra és balra irányok vannak, hanem előredöntés és hátradöntés is – a gép pedig annyira érzékeny, hogy már egy milliméteres botmozdítástól azonnal elkezd radikálisan valamerre menni a repülő. Az ember minden kis szellőt megérez egy ilyen gépnél és a gép is mindent rezdülést érez, amit a pilóta tesz; nagyon személyes és levegőközeli a sétarepülés a nagy gépeken való utazáshoz képest.

A 45 perc végén Gyuri nagyon megdicsért, hogy nem voltam panaszkodós, hányingeres, szédülős utas – és azon felül, hogy kicsit zselé volt a lábam utána, tényleg semmi negatív tünete nem volt ennek a pazar Dunakanyaros útnak. Személy szerint mindenkinek, aki ugyanúgy volt a repülés varázslatának elvesztésével, mint én, nagyon ajánlok egy ilyen utat, ahol nem lényeges, mennyi idő alatt teszünk meg és milyen távot. És ahol nem céllal utazik az ember, hanem az utazás maga a cél. Úgyhogy ezúton is nagyon köszönjük fotós kollégámmal ezt a kihagyhatatlan és egyedülálló élményt!

(Fotók: Tóth István, videó: Tillinger Zsófi)

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon