Megfogadtad, hogy többé nem keveredsz bele ugyanabba a vitába a pároddal – és hopp, megint ott találjátok magatokat egy szörnyű és örökké ismétlődő vitában. Itt az ideje okosabban vitatkozni. Így.
Egy nagyon tanulságos podcaston keresztül ismerkedtem meg Esther Perel Amerikában élő, belga pszichológussal (nagyon ajánlom mindenkinek, Where Should We Begin? címmel rákereshető, kb. párterápiák hanganyagai) akinek az egyik írása az alapja ennek a cikknek.
Perel szerint nem feltétlenül rossz dolog, ha az emberek vitatkoznak – de megjegyzi, hogy nem szabad átlépni egyes határokat és nagyon fontos, hogy a vita javító szándékkal történjen. Ehhez az kell, hogy a másik fél érzéseinek is teret kell engedned és elfogadnod, hogy a másik nem úgy érez, ahogy te.
Amit a legtöbb ember nem vesz észre, az az, hogy nem arról megy a harc, ami konkrétan az adott vita témája: nem a pénzről, az exről, a felelősségekről, a rossz szokásokról vagy a házimunkáról.
Amiről igazából szól a vitátok az az, hogy mindketten úgy érzitek, nem kaptok a másiktól elég figyelmet, tiszteletet vagy erőt – vagy egyiket sem érzed elég erősnek a kapcsolatotokban.
Nem a „miről” a fontos, hanem a „hogyan”
A vita tartalma Perel szerint közel sem olyan fontos, mint ahogyan vitáztok. Az első ilyen elcseszett dinamika az az, mikor csak olyan tényeket kapsz elő és támadsz velük, amik a te álláspontodat támasztják alá – és minden más tényt, ami ellenük menne, figyelmen kívül hagysz. „Direkt nem hívtál fel tegnap, mert nem törődsz velem. Még akkor sem, ha azt mondod: Nem hittem, hogy így érzed majd magad attól, hogy nem hívtalak, bocsánat. Még akkor is bebizonyítom neked, hogy nincs igazad.” És gyakran itt rontjuk el: inkább bizonyítom be, hogy nekem van igazam, minthogy megkönnyebbüljek attól, hogy azt mondja a másik: nem igaz, nem akartalak szándékosan megbántani. Meg vagy győződve róla, hogy csakis egy embernek lehet igaza – neked – ahelyett, hogy elfogadnád, hogy itt egy másik ember melletted, aki abszolút máshogy élte meg ugyanazt a helyzetet és teljesen más a nézőpontja ugyanarról a dologról.
A második ilyen elcseszett dinamika a negatív torzítás elméletén alapul, aminek tömören ez a lényege: „Ha én szarul viselkedem veled, azért van, mert rossz napom volt. Ha viszont te viselkedsz velem szarul, az azért van, mert rossz pár vagy.” Ilyenkor azt gondoljuk, hogy a saját tapasztalatunk egy helyzethez kötött (rossz napom volt), míg a másiké a karakteréhez köthető (szar ember vagy, rossz pár vagy, sosem törődsz velem) és ahhoz, hogy milyen ember.
A harmadik ilyen az az a dinamika, mikor egy embert belekényszerítünk egy olyan viselkedésbe, amit igazából a legkevésbé sem akarunk tőle. Ami nagyon elcseszett logika, de sajnos nagyon igaz. Például: addig nyomom neked a szöveget, amíg el nem kezdesz ordítozni, amire azt mondhatom, hogy mindig ordítozol, te egy ordibálós ember vagy. Még akkor is ezt tesszük, ha ez a szöges ellentettje annak, amire vágyunk: azért, mert ezzel igazoljuk magunkat és a saját elképzeléseinket.
Magadra ismertél egynémely ponton? Igen, mi is. És ezek közül a dinamikák közül egyik sem produktív és ezektől a sablonoktól fogjátok magatokat ugyanazokban a rémes, régi, borzasztó vitákban találni, aminek sosincs feloldása, örökké ugyanabban a körben lapátol. Plusz nem is vesszük észre, mennyire magunkat tesszük szerencsétlenné.
A nagy hibák, melyekbe mindannyian beleesünk
Sokan (és főleg a párunkkal szemben) azt gondoljuk, ha vita közben mondunk valamit, az a megkérdőjelezhetetlen igazság – sem pedig azt, hogy mi hogyan éltük meg az adott helyzetet. „Ha ezt érzem, akkor tutira így is van, akkor ez már tény. Ha úgy érzem, nem törődsz velem, akkor biztos is, hogy nem törődsz velem!”
A másik hatalmas hiba, amit elkövetünk, az a „mindig” és a „soha” szavak túltolt használata. „Mindig én csinálok mindent, te soha nem segítesz.” Ezzel szörnyű helyzetbe kényszeríted a másikat, mert gyakorlatilag tényként kijelented, hogy mennyire rossz ember a másik: mindig rosszul csinál mindent és sohasem jól. Senki nem szereti, ha valaki más határozza meg, milyen ember ő maga.
Újabb hiba a krónikus kritizálás – mikor annyira szanaszét kritizálod a másikat, hogy a párod azt érzi, sosem csinál jól semmit sem. És nem vesszük észre, hogy a kritikánk a legtöbbször burkolt kívánság: „Sosem mosogatsz” - mondja a párod, miközben azt szeretné mondani, hogy „Szeretném, ha többször mosogatnál”. De ezt nem mondjuk ki, mert túl sebezhetőek lennénk. Nem kérünk, hanem támadunk. Mert ha megkérnénk a másikat valamire, és ezt a másik nem tenné meg, arra kell következtetnünk, hogy a másik tényleg nem törődik velünk. És az rohadtul fáj – kritizálni sokkal könnyebb.
Így harcolj a rossz beidegződések ellen
Az első és legfontosabb, hogy a visszavágások helyett átgondoltan reagálj. Mikor vitatkoztok és a párod mond valamit, még mielőtt csípőből válaszolnál mondd el neki konkrétan, hogy
értem, amit mondasz, hallom, amit mondasz.
Kutatások kimutatták, hogy kábé tíz másodpercig tudjuk megismételni egy vitában azt, amit a másik mondott: utána baromira elengedjük és csak a saját érveinkre figyelünk. Azzal, hogy hagysz egy kis időt a válaszod előtt és elismétled, amit mondott a másik, megmutatod, hogy ha nem is értesz egyet a másikkal, hallottad és megértetted, amit mondott.
Ezután igyekezz úgy beszélni a problémáidról, hogy nem mindent tényként mondasz el, amit érzel, hanem valóban úgy, ahogy van: érzésként. Nem azt mondod a másiknak, hogy „szarul viselkedtél” hanem azt, hogy attól, ahogy viselkedtél, szarul érzem magam. Ezzel nem azt mondod a másiknak, hogy milyen rossz az, amit tett, hanem azt, hogy a cselekvésétől te hogy vagy. A kettő nagyon más.
Ezután jön a megértés és az elismerés.
Azért vitatkozunk és harcolunk ennyit, mert azt akarjuk érezni, hogy számítunk és azt szeretnénk, hogy a másik tartsa tiszteletben, értse meg és ismerje el, min megyünk keresztül. Egy egyszerű „Értem, hogy mit mondasz. Értem, hogy így érzel” elképesztően jól esik mindannyiunknak. Többek között azért is, mert ha ezt halljuk, azt érezzük, hogy nem őrültünk meg: végre megért minket a másik.
És ez nem azt jelenti, hogy egyetértetek. Hanem azt, hogy kölcsönösen elismeritek, hogyan élte meg a másik az adott problémát. (És azt, hogy ez nagyon eltérő lehet a tiédtől.)
„Érthető, hogy így érzed magad, hogyha ennyire nem értem meg és nem tartom tiszteletben azt, amin átmész. Ha én is a te szemszögedből nézném meg azt, ahogy viselkedtem, akkor lehet, hogy én is ugyanúgy érezném magam, ahogy te. De én máshogy éltem meg ugyanezt a helyzetet.”
Na most képzeld el, hogy kimondod ezt egy vitában. Mi történik? Az, hogy már nem is vitatkoztok. Hanem beszélgettek. Úgy, hogy nem adtad fel a saját igazadat, de mégis elfogadtad és megértetted, hogy ketten vagytok ebben a helyzetben és a másik máshogyan élte meg ugyanazt. Mert ha szeretsz valakit, akkor nem legyőzni akarod egy vitában, hanem megérteni.
Szerintünk egy próbát biztosan megér így kezelni örökké előjövő vitákat. Még mielőtt az egyetlen kezelés a szétválás lesz. Megígérjük: mi is így fogunk tenni.