Az ötlet a semmiből jött. Vagyis mégsem. Idén töltöttem be a 36. életévemet, és elgondolkodtam, van-e olyan dolog, amit gyorsan meg kellene csinálnom, mielőtt még túl öreg leszek hozzá.

Épp a munkahelyemről vezettem hazafelé ezen morfondírozva, amikor a rádióban megszólalt a Vengaboys We’re Going to Ibiza című száma, és egyszerre megvilágosodtam. Ez a szám a műértő fül számára olyan, mintha a Michelin kritikusa ráharapna egy eper ízű rágógumira, én mégsem tudom kibírni mosolygás nélkül, ha meghallom. Hirtelen eszembe jutottak a gimis klubdélutánok, amikor tejfelesszájú kamaszokként ráztuk a seggünket, valahányszor a Z+ beadta ezt a hangjegyekbe kódolt túlcukrozott limonádét.

Még négy év, és átigazolok a negyvenévesek csapatába. Nem kínoznak életkorral kapcsolatos parák, és a sorsommal sem vagyok különösebben elégedetlen, de azért nem biztos, hogy az ötödik X-ben is pont ugyanúgy nyomatnám, ahogy az elmúlt négy évemet sikerült abszolválnom. Mert poén ez az agglegény élet, de azért lassacskán nem lenne rossz találkozni valakivel, aki miatt már nem lesz többé kedvem péntek és szombat esténként bulikra, csajokra meg koktélokra elszórni a pénzem. És amikor ez a találkozás bekövetkezik, onnantól kezdve már nem lesznek ilyen hirtelen ötletek, mint például az, ami ott a Vengaboyst hallgatva szöget ütött a fejembe:

A kijutás nem különösebben költséges, cserébe viszont rohadt macerás. Nekem legalábbis egy hajnali gépre sikerült foglalnom, így fél nyolckor landolok egy olyan szigeten, ami csak délután kettő körül piszkálja ki a csipát a szeméből. Egy kint élő magyar sráctól bérlek egy hétre szobát Eivissa, azaz Ibiza központjától nyolc perc sétára, de mivel ő is az éjszakában dolgozik, csak délután egy körül tudja adni a kulcsot, így van bő öt órám, amit értelmesen kellene eltöltenem a gurulós bőröndöm társaságában.

Az első impulzus, ami a reptérről Eivissába közlekedő tízes buszról leszállva ér, egy lélegzetelállítóan gyönyörű lány, aki tapadós latexcuccban fut el mellettem a kikötői reggelben. Neki én biztos nem vagyok több egy újabb hülyénél, aki begurul a bőröndjével a szigetére, hogy végigigyon, -dugjon és -drogozzon néhány napot, miközben hámlósra égeti a tarkóját a parton. Délelőtt nyolckor Ibiza még nagyjából annyira álmos, mint Budapest vasárnap reggel öt óra körül. A nap frissen, de erőtlenül ragyog, a délután már forgalmas utcákon most még alig valaki, és itt-ott a diszkókból hazafelé sétáló vizenyős tekintetű huligánokat is látni.

Tök jó ötlet lenne beülni egy Mekibe csövezni egy pár órát, de kilencig még a reggelizős helyek sem hajlandóak kinyitni. Délig valami tetűlassan vánszorog az idő, még úgy is, hogy tíz körül leülök egy kocsma teraszán, előveszek egy könyvet, és kikérek egy Estrella Galiciát.

Ezt kóstold meg, ha arra jársz!

A Tindert már tegnap óta pörgetem, de valami elképesztő, mennyire nincs kapás. Előfordulhat, hogy az ibizai csajok immunisak a sármomra, de inkább azzal magyarázom a kudarcot, hogy az életkorommal valószínűleg kívül esek a legtöbb huszonéves latin bombázó keresési feltételein. Aztán dél körül pittyeg a telefon, és befut az első és egyetlen matchem, ő itt:

A csajszit Dalila Ortegának hívják, és senki ne kezdjen el sírni a személyiségi jogai miatt, mert egyrészt nem sikerült ágyba vinni, másrészt pedig 100 ezer követőnél az ember már inkább közszereplő, mint magánszemély. Egyébként nyugodtan nézd meg a többi képét! Dalila testépítő, így számomra inkább félelmetes, mint szexi. Én rendszeresen sportolok, de ez a nő úgy kúrna falhoz, mint egy kőműves egy kanálnyi vakolóanyagot. Írok neki, persze, és meglepetésemre még trécselünk is egy kicsit, de hamar kiderül, hogy éppen hosszú hétvégézik Barcelonában, így a találka lehetősége már azelőtt gyors halált hal, hogy egyáltalán felmerült volna a fejemben.

Amikor végre el tudom foglalni a szobát, már úgy érzem magam, mint aki az elmúlt két hetet egy BKV buszon töltötte. A budapesti és a bécsi klímához öltözve, fekete hosszúnadrágban nyomtam le az egész délelőttöt, a kezemben őszi kabátot hurcibálva. Koszos és izzadt vagyok, mindennél jobban vágyom egy alapos zuhanyra, de azért elcsevegek a szállásadómmal, akit Gábornak hívnak, és nem mellékesen egész jó arc. Táncosként, színészként, modellként dolgozik Ibizán, vagyis mindenhol ott terem, ahol egy kigyúrt, jóképű csávóra van szükség. Megfordul a fejemben, hogy együtt kellene rátaposnunk Ibiza ütőerére, mert ha mással nem is, mellette a lepattanókkal egészen biztosan jóllaknék. Sajnos hamar kiderül, hogy Gábor komoly ember és még barátnője is van, így a terv megbukik, de legalább kapok egy telefonszámot, amivel javíthatok egy keveset az esélyeimen.

A szám tulajdonosa egy bizonyos Anita, egy Ibizán élő magyar lány, aki az egyik legnagyobb itteni diszkó píárosaként dolgozik, és a következő napokban olyan lesz számomra, mint egy partiszervező személyi asszisztens. Séróból vágja, mikor, hova, mennyiért, és általában csak egy üzijébe kerül, hogy olcsóbban, vagy akár ingyen mehessek be akárhova segget rázni.

A mesterterv a következő: egy hét alatt megnézek három bulit, mégpedig

A kiválasztás egyszerű volt, mint egy angol turista. A Hï Ibiza Anita szerint jelenleg a sziget legmenőbb helye, az Amnesia egyik legnagyobb bulijáról, a totálisan őrült Elrow-ról még én is hallottam, a Pacha pedig a világ leghíresebb klubjaként a lista egyértelmű résztvevője. Mivel egy hétre jöttem, ez a kihívás a logisztika szintjén úgy néz ki, hogy minden második este fel kell vennem a gömbölyű talpú cipőt, és hátra kell hagynom a pénztárcám vastagsága felett érzett aggodalmaimat.

Itt így reklámozzák a bulikat

Mert azt azért már ezen a ponton le kell szögeznünk, hogy Ibiza egyébként veszettül drága. David Guetta, Avicii meg a többiek ügyesen nyomták a marketinget. Nekik is köszönhetően a sziget mára főszezonban olyan, mint egy zarándokhely azoknak, akik a Biblia helyett a dancefloor chartot fújják heti frissítésben. A keresletet pedig általában követik az árak, ami legkésőbb az első ital kikérésekor az összes idelátogatóban tudatosul. Ha veszel egy sört egy közértben másfél euróért, és elkezdesz vele a Platja d'en Bossa irányában sétálni, a kezedben lévő ital árfolyama minden lépéssel egyre közelebb kerül a tíz eurós lélektani határhoz. Aztán elég bemenned mondjuk egy medencés bulira, és máris legalább tizenkettőt kell kicsengetned ugyanazért a nedűért.

A beugrókkal kapcsolatban sincsenek jó híreim. Egy ismertebb DJ fellépéséért egy menőbb klubban simán elkérhetnek hatvan eurót a pénztárnál. Segítek a szorzással: a jelenlegi árfolyamon ez nagyjából húszezer forint, és akkor még nem is hívtad meg semmire azt a csinos kis szőkét a pultnál. Ez az egyik oka annak, hogy nagyon sokan nem is akarják piára elszórni a nehezen megkeresett pénzüket. A drog egyébként is jobban passzol a technóhoz, és elég belőle egy tabit feldobni, hogy meglegyen az este. A klubtulajdonosoknak persze erre is akadt megoldása: a mosdókban nincs ivóvíz, ha kimész a dizsiből, csak akkor mehetsz vissza, ha megint tejeled a beugrót, az ásványvizet a klub falain belül pedig aranyáron mérik. Okos.

Na de ne szaladjunk ennyire előre! Először is lezuhanyzom, mert már ragadok a retektől, aztán alszom egy órát, és három körül lemegyek a partra. A Platja d'en Bossa egész Ibiza leghosszabb összefüggő homokos tengerpartja, ami dugig van tömve szállodákkal, bárokkal és szórakozóhelyekkel. Itt tíz euróért bérelhetsz nyugágyat napernyővel együtt, amivel azonnal megnyered azt a kiváltságot is, hogy félóránként megkérdezi valaki, akarsz-e inni, kérsz-e drogot, vagy mik a terveid ma estére. A partot az elejétől a végéig egész nap járják oda-vissza a különböző klubok promoterei, szabadúszó jegyüzérek, gyümölcs- és vízárusok és kábszerdílerek.

Meg seggfejek is, nyilván

Egy törülközőn fekszem a tapadós homokban pont azon a szent helyen, ahol az Eivissa Aeroportóra érkező gépek néhány tíz méteres magasságban húznak el a strandolók feje fölött. Olvasok, lapozás közben a szemüvegem tükröződő lencséi mögül bámulom a csajokat.

Hirtelen egy Hawaii-mintás ingbe, a szemöldökére húzott szalmakalapba és otromba bajuszba öltözött pali hosszú árnyéka takarja el előlem a napot. Cocaína, marihuana? - kérdezi, olyan hangosan, hogy még én nézek körbe helyette, nem sétál-e épp erre egy szabadnapos zsaru. Aztán egy bikinis csajszi hajol oda hozzám, hogy megkérdezze, mit csinálok ma este. Gyorsan rá is feszítek a hasizmaimra, mire ő elővesz egy kötegnyi prospektust, én pedig bocsánatot kérek, kifújom a levegőt és visszamenekülök a könyvem lapjai közé.

(A cikk jövő héten folytatódik.)

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon